Shyu Ruey-Shiann, Dreambox , 2012. Wolf 125 motorkerékpár, motor, fémszerkezet, acél, huzal, érzékelő, transzformátor
Az utóbbi években szinte hetente jelennek meg hírek a legújabb robotikai fejlesztésekről, legyen szó Turing-tesztet földbe döngölő algoritmusokról, önjáró autókról, szexrobotokról vagy automatizált végtagokról. A jövőbemutató tendenciák egyértelműen a gépesedési folyamat szárnyalásának töretlenségét jelzik, bár arról még mindig nyomós pro és kontra érvek menti viták folynak, hogy ez az emberiség számára mennyire lesz kifizetődő. Ez nem csak a foglalkoztatottsági kérdéseket, hanem az olyan, egyelőre konteó-szerű, disztópikus elképzeléseket is magába foglalja, mint a mesterséges intelligencia teljes hatalomátvétele, a robotok uralma az emberek felett. Ez persze nem újkeletű félelem, amióta gépek vannak, félünk attól, hogy egyszer kicsúszik a kezünk közül az irányítás, vagyis egy kicsit sarkosan a XIX. század óta folyamatosan rettegünk attól, hogy egy általunk és nekünk tervezett élettelen szerkezet fellázad az emberi akarat ellen, és visszakapunk minden kalapácsütést.
Peter Fischli és David Weiss, The Way Things Go , 1987. Videó
A fenti félelmek mind olyan gépeken alapulnak, amelyek egy bizonyos funkciót hivatottak be- vagy kitölteni, az ember hozzájuk igazítja egész életvitelét, ezért használatuk során nélkülözhetetlenné válnak, és ezzel be is zárul az ördögi kör, amiből nehéz kitörni.
Mi azonban a hasznos funkciót nélkülöző gépek sorsa? Van létjogosultsága egy olyan szerkezetnek, ami csupa hasznos alkatrészből tesz ki egy, a társadalmi megítélések szerint haszontalan tárgyat?
Ezt a kérdést teszi fel és egyben válaszolja fel a The Bronx Museum of the Arts legújabb csoportos kiállítása, a Useless: Machines for Dreaming, Seeing and Thinking (2019. március 27 – 2019. szeptember 1.). A beszédes cím három olyan cselekvést sorol fel, amit pont gépmentes övezetben lehet a leginkább végezni, nem mellesleg – például a “hasznos” fizikai munkával szembeállítva – gyakran titulálják hiábavalónak.
Algis Griškevičius, Az első litván űrhajós , 2009. fénykép
A huszonegy művész és művészpáros - Jairo Alfonso, Wim Delvoye, Juan Downey, Peter Fischli & David Weiss, Algis Griskevicius, Shih Chieh Huang, José Iraola, William Kentridge, Chico MacMurtrie, Stefana McClure, Arnaldo Morales, Roxy Paine, Fernando Sánchez Castillo, Shyu Ruey-Shiann, Adriana Salazar, Johanna Unzueta és Simón Vega – a kapitalizmus szigorú haszonközpontúságát próbálja meg feloldani munkáiban, és az első ránézésre működőképes formába öntött gépek olyan funkciót töltenek be, aminek nem lesz kézzelfogható eredménye.
A funkció és a forma jelen esetben különösen tág értelmezési mezőben kerül egymás mellé. A mindennapok során megszokhattuk, hogy a design és a technológia képes arra az együttműködésre, ami a nekünk legkényelmesebb használatot eredményezi, sőt, a piacgazdaságnak köszönhetően testreszabott terméket választhatunk. De mi a helyzet egy álomgéppel (Shyu Ruey-Shiann, Dreambox, 2012), vagy milyen az ideális utazó kloáka-kit (Wim Devoye, Cloaca Travel Kit, 2009-10)? Jobban megfelelne a funkciójának kisebb méretben, üvegbetéttel, mikroműszálas kivitelben vagy extra nagy szerkezetként? Mivel nem-cselekvésen alapuló gépeket mutat be a kiállítás, nincs egzakt válasz egyetlen esetben sem.
Wim Devoye, Cloaca Travel Kit , 2009-10.
Önkéntelenül is el kell gondolkodnunk, hogy ezek a fiktív gépek hogyan néznének ki működés közben, és milyen lenne a végtermék. És az a kérdés is felvetődik, hogy ha egy gép létjogosultságát a funkciója alapján próbáljuk megteremteni, akkor a kiállított daraboknál mennyire lehetne jogos az a félelmünk, hogy előbb-utóbb felváltják az emberi tevékenységeket – ha nem műtárgyakról beszélnénk. Így azonban megmaradnak öncélú, kiállítótérbe tervezett masináknak, jópofa vagy félelmetes ötleteknek, amikkel tulajdonképpen már a futuristák is kacérkodtak.
Mivel a fenti kérdések a gépek természetéből adódóan hipotetikusak, a megválaszolásuk is teljesen nyitott marad. A használatban lévő, mindennapjainkat egyre inkább eluraló gépekhez és a mögöttük álló társadalmi-gazdasági rendszerhez fűződő viszonyunkat viszont jól megvizsgálhatjuk rajtuk keresztül, hiszen valamikor ezek is elvont ötletekként kezdték működésüket. A XX. század elején például senki nem gondolta volna, hogy a távolsági társalgást letudhatjuk egy szmájlival. Ne vessük el tehát teljesen az álomgép ötletét, mert ahogy a közhely is tartja: az álom néha valóra válik.
