EN facebook

Levelek Háza

KIÁLLÍTÁS

2017-11-01 16:30

Májusban új kiállítás nyílt Tiranában, az egykori kommunista albán titkosrendőrség, a Sigurimi igazgatóságának épületében. Ez a Levelek Háza. Az épületet sokáig legendák, misztérium és hallgatás vette körül, így most, hogy megnyitották kapuit és feltárták az itteni rendszerváltás előtti tevékenységeket, a szervezők nem csupán a volt diktatórikus rezsim test és elme felett gyakorolt hatásának bemutatására vállalkoztak, hanem egyben a múlt traumáinak feloldására is törekedtek.

 

Szobáról szobára járva ismerjük meg a hatalom formáit és eljárásait. A bevezetőben az épület történetével találkozhatunk, ahogy egy szülészeti klinikából a félelem házává alakul át. Az épület 1931-ben Jani Basho szülészeti magánklinikájának épült, akinek nevéhez az albán egészségügyi ellátórendszer létrehozása kötődik. Ezen a klinikán látta meg a napvilágot 1939-ben I. Zogu király és Apponyi Geraldine első gyermeke Leka Zogu. A második világháború alatti német megszállás idején az épület a Gestapo hadiszállásává alakult át, majd a háborút követően az Enver Hoxha által 1943-ban, még az olasz megszállás idején alapított Sigurimi központjává vált. Ahogy a kiállításban Hoxha egy idézetéből is kiolvasható, ez a szerv azt a célt szolgálta, hogy mind az állam által meghatározott külső, mind belső ellenségektől “megvédje” az országot, ahogy ő fogalmaz: „ez az állami biztonsági szerv éles és kedves fegyvere pártunknak, mert az emberek érdekeit és szocialista államunkat védi a külső és belső ellenségektől.”

 

 

Végigjárva a 31 szobát, elénk kerülnek azok a technikai eszközök, a házban működő megfigyelést és ellenőrzést végző biztonsági szerv dokumentumai, a külső és belső ellenségkép megalkotásának módszerét ismertető leírások, a múlt hangjait megszólaltató felvételek, amelyek a hatalom eljárásait és működését jellemezték. A házban 1931 és 1991 között zajló tevékenységeken, az itt folyó munkán keresztül ismerhetjük meg az elmúlt korok szemléletmódját, nyelvezetét. A kiállításban bemutatott legtöbb dokumentum az albán belügyminisztériumtól származik.

 

Fontos kérdéseket tesz fel a befogadó számára a kiállítás, így például azt, hogy mit jelent az ellenség fogalma, hogyan lehet definiálni, milyen szerepet tölt be egy rendszer fenntartásában? A belső ellenség meghatározása a totalitárius diktatúrák működési mechanizmusaira világít rá. Emellett a kiállítás foglalkozik azzal a külső ellenségképpel is, ami a teljes izolálódás felé vezetett - ennek végpontjaként Albánia önmagát az egyetlen valódi szocialista országként fogalmazta meg az 1970-es évek második felétől.

 

A tárlat végig önreflexív módon igyekszik bemutatni a múltról alkotott képet és magát az előállítás folyamatát, amelyben a technika pusztán addig “ártatlan”, ameddig valaki használni nem kezdi. Az elektronikus lehallgatást közvetlenül a biztonsági szerv „élő mikrofonjai”, a munkatársai végezték. A lakás-enteriőrben vagy plakátok között járva érzékelhetjük, hogy a privát élet sem lehetett ideológiától mentes tér, hiszen a korábban felvázolt önmeghatározás és annak fenntartása az egész társadalom működésmódját is meghatározta, átjárta azt az ideológia kontrolljának kollektivista karaktere. A felügyelet a mindennapi élet részeként működött, senki sem volt mentes tőle, hiszen egy dal, egy szó, egy alkalmi találkozó is éppúgy válhatott ellenséges cselekedetté.

A kommunizmus időszakát és a Levelek házának kialakítását a kiállítás Jeremy Bentham Panoptikonjával, a tökéletes börtönnel állítja párhuzamba. Bentham utilitáriusként nem hitt a tökéletes társadalomban. Ehhez hasonlóan a kommunizmus is egy olyan utópia, amelynek megvalósítására való törekvés egy totalitárius diktatúrához vezetett. A Levelek háza egy olyan panoptikum volt a maga korában, „ahonnan mindent láthatott és hallhatott” a teljes kontrollt gyakorló hatalmi rend képviselője.

 

 

A Jugoszláviával történő 1948-as szakítást követően a rendszer nyíltan azt kommunikálta az állampolgárok felé, hogy ellentétben a környező országok elnyomásával, itt végleg befejeződtek a kegyetlen üldözések és megtorlások. Ugyanakkor, ahogyan a kihelyezett dokumentumokból is kiolvasható, ez nem volt így, a Sigurimi központjában tovább folytatódtak a koncepciós perek, a tárgyalások. Ezt mutatja be a kihallgatás szobája, ahol azzal a több ezer névvel találja szembe magát a látogató, akiket a rendszer ítélt el.

 

A kiállítás leszögezi, hogy a múlt hangjai, amelyek az elektrotechnikai eszközöknek köszönhetően maradtak ránk, nem képezhetik a puszta kíváncsiság tárgyát, ugyanis ezek olyan hangok, amelyek a múlttal szembeni kritikus szembenézésre hívnak bennünket.

Az út végén William Faulkner és Hannah Arendt egy-egy mondata bocsájtja útra a látogatót. Két fontos alappillér ez, amelyre a rendezők is építettek, és belőlük a múlt megértésére való törekvések egy-egy mozzanatát ismerhetjük meg. Faulkner gondolatai szerint a múlt soha nem halt meg, éppen ezért elmúltnak sem tekinthető, ezzel együtt kell élni, és gondolkodni. Míg Arendt idézetével a feldolgozásra irányítják figyelmünket: „az érzést, hogy a múlt felülírható, csak azáltal érhetjük el, hogy elmondjuk, mi történt.”  

emlékezet, múzeum, programajánló, téma
2018-11-01 09:00
képzőművészet, kiállítás, művészet
2017-10-30 20:00
1956, kiállítás, történelem
2017-10-18 13:00