A MúzeumTrip során fefedeztük a Csornai Múzeumot, olvashattuk a történetét, videótúrában bejárhattuk kiállításait, megismerhettük múzeumpedagógiáját és legendás tárgyait. Befejezőül egy villáminterjút készítettünk Bencsicsné Aszt Ágnessel és Szalayné Galambos Tímeával.
Bencsicsné Aszt Ágnes muzeológus, aki 2000-ben végzett az ELTE Régészeti Intézetében. 2015-től a Csornai Múzeum muzeológusaként dolgozik, ellátva a múzeumpedagógiai feladatokat is, Szalayné Galambosi Tímea pedig a múzeum igazgatója, aki a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanár, könyvtáros és művelődésszervező diplomát. 2008-tól a Csornai Városi Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója, majd 2013. január 1-jétől a Csornai Múzeum vezetője is.
Ha egy mondattal kéne bemutatniuk a múzeumot, akkor mire helyeznék a hangsúlyt?
Bencsicsné Aszt Ágnes: A jelmondatunk valóságára: „Eleven-Vidám-Értékes: A Mienk!”
Szalayné Galambosi Tímea: Először tehernek éreztem, és fenntartói döntés miatt, muszájból vállaltam az igazgatását. Most olyan helynek látom, ahova jó bemenni – akár igazgatóként, akár látogatóként: megnyugtat, kikapcsol, feltölt.
Szalayné Galambosi Tímea, a Csornai Múzeum igazgatója az igazgatói irodában
Melyek azok a gyűjteményi darabok, amelyek az Önök személyes kedvencei, olyanok, amelyekben fontos történetek sűrűsödnek?
Bencsicsné Aszt Ágnes: Régészként a régészeti gyűjtemény nélküli múzeumban nem is lehetne más a kedvenc, mint egy régészeti tárgy. Valójában 2 darabból választhatnék: egy véletlenül korábban a néprajzhoz sorolt késő-római korsó lehetne az egyik, de mivel népvándorlás-középkor szakpáron végeztem, közelebb áll hozzám a másik lelet, a „csornai bigyó”. Ez egy egyszerű kéttagú, bronzból készült honfoglaláskori női ingveret alsó tagja, ami önmagában, szórványként nem lenne kiemelkedő darab, ám a másodlagos múzeumi története olyan kalandos, hogy azt hiszem azt is megfogja, akit a régészet nem érdekel mélységében.
Szalayné Galambosi Tímea: Az intarziás sakkasztalka. A miértről csak annyit, hogy meglátni és megszeretni. Előfordul az emberrel, hogy belép valahova, szembetűnik egy tárgy, s percekig csak az a tárgy létezik. Egy megmagyarázhatatlan érzés, miért is ragadta magával a látvány? Csak egyszerűen azt érzi, ez lesz a kedvenc.
Aszt Ágnes, a Csornai Múzeum muzeológusa kiállítástervezés közben a gyűjteménykezelővel, Horváthné Kovács Katalinnal
Hogyan (milyen programokkal, lehetőségekkel, kiállításokkal) járul hozzá a csornai muzeális intézmény a közösségépítéshez, közösségfejlesztéshez? Milyen a helybeliek viszonya az intézményhez?
Bencsicsné Aszt Ágnes: A helybeliek a múzeumot közösségi térként tekintik, szívesen hozzák hozzánk a legkisebbeket, az óvodásokat, sokszor veszik igénybe az oktatási intézmények múzeumpedagógiai programjainkat. Eljutottunk oda, hogy nem azért könyörgünk, hogy jöjjenek, hanem, hogy időben jelezzék látogatási szándékukat, mert hamar betelik a naptárunk. A közösség minden tagja magáénak érezheti a múzeumot, nincs kirekesztés semmilyen szinten, kifejezetten hivatásunknak érezzük a bármilyen okból hátrányos helyzetűekkel való foglalkozást. 5 éve 4 csoportban foglalkozunk a megváltozott képességű fiatalokkal, akik 3 városból keresik fel havi rendszerességgel szakköreinket. Idén e munkába kapcsolódtak be a szépkorúak, a klubokból már kiszorult, nehezen mozgó, illetve esetenként demens jellemzőket mutató idősek otthonába szintén havonta jár ki Utazó Múzeumunk. „Kisöregjeink” szinte megfiatalodnak, örömmel és szeretettel várnak. Esemény vagyunk az életükben, eszköz és cél egyszerre – csak úgy, mint a fent említett fiatalokéban. Programjainkban a kulcsszó az interaktivitás, kiállításaink, bemutatóink, foglalkozásaink fontos eleme a közvetlen megtapasztalhatóság élménye. Az interaktivitás nem öncélú, tudományos háttér-magyarázatokkal társul, a többféle érzékelés egyensúlyára építve. Úgy gondoljuk, a közösségépítésnek a legfontosabb eleme, hogy összegyűjtsük az adott közösség (Csorna, csornai járás) valamennyi tagját, s mindenkit el- és befogadjunk, mindenki megtalálja a helyét, ahol tényleg jól érzi magát, teljes értékű emberként.
Szalayné Galambosi Tímea: A művelődési központban szerzett tapasztalataimat természetes módon kívántam hasznosítani a múzeum vezetésének átvételénél is. Az alapelvet változatlannak tartom azóta is: esélyegyenlőség alapján kell mindenki számára biztosítani a kultúrához való hozzáférést. Ezért éreztem igazgatóságom első évében is már fontosnak, hogy – akkor még szakember nélkül – mindössze 2 munkatárssal csatlakozzon az intézmény a Múzeumok Éjszakája programhoz vagy a Múzeumok Őszi Fesztiváljához. Azóta, tapasztalataim birtokában már magam is merésznek látom ezt, mégis azt kell mondanom, ha újra kellene kezdeni, ugyanígy csinálnám – legfeljebb jobban félnék tőle. Művelődésszervezőként nagyon örülök, hogy a múzeum saját eszközeivel – interaktív foglalkozások, tapintható tárlatok, hagyományőr bemutatók, stb. – ezt az elképzelést szakmai tartalommal töltötte meg. Különösen fontosnak érzem, hogy ezt különböző társadalmi csoportok megszólításával tette. Nem csupán örülök neki, de minden eszközömmel, lehetőségemmel támogatom, igyekszem megteremteni jogi- és pénzügyi alapjait mindennek.
A közös munka egy pillanatképe
Milyen lehetőséget jelentett a 2015-ben elnyert ÉV MÚZEUMA díj? Milyen elismerést tartanának még fontosnak, ami esetleg az Önök munkájának láthatóságát is növelné?
Bencsicsné Aszt Ágnes: A cím szakmai visszaigazolást jelentett, megerősítést. További elismerést is szereztünk azóta (2016: Avicom-F@IMP ezüst díj), de ehhez mérhető elismerést díj formájában nem tudnék elképzelni. Nem díj formájában fontos elismerés volt, hogy meghívást kaptunk a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségétől, hogy rendszeresen követi munkánkat, támogató szellemben a Pulszky-Társaság, illetve minden szakmai meghívás – legyen az szervezeti vagy egyéni – az elismerés egy formája véleményem szerint. A mindezeken túlmenő legeslegnagyobb elismerés viszont statisztikai mutatónk, amelynek látogatottsági mutatója exponenciálisan emelkedik, a fenntartóváltástól számítva (tehát gyakorlatilag Tímea igazgatóságától) a látogatottságunk megháromszorozódott. Ami segítséget jelentene, az a hirdetési-megnyilvánulási felületeink megnövekedése, ami elsősorban helyi (csornai) fórumokon múlik, valamint a nagy álom teljesülése, a múzeumi cím el-, illetve pontosabban: visszanyerése. Sajnos, ez is nagyon összetett probléma, nem csupán szakmai kérdés.
Szalayné Galambosi Tímea: A 2015-ÉM pályázatra én biztattam kollégáimat, számomra egyértelmű volt, hogy csak nyerhetünk. Azt hiszem, nem fogalmaztam meg ezt akkor még magamban sem egyértelműen, de ma úgy mondanám ezt, csak nyerhetünk, nem feltétlen bronzplakettel, de önbizalom- és csapatépítéssel. Ez beigazolódott. Továbbra is azt gondolom, ez a legfontosabb, tudjunk hinni magunkban, és ha kételyek vagy félelmek támadnak bennünk, vagy egyszerűen úgy érezzük, átcsapnak rajtunk a hullámok, tudjunk és merjünk egymástól is tanácsot és segítséget kérni. Ez különösen fontos nálunk, mert kevesen vagyunk, de nagyon másféle emberek. Úgy gondolom, ez amennyire nehézzé teszi a napjainkat, annyira építi is, hiszen kiegészítjük egymást, mindenki hozzá tud tenni valamit közös céljaink eléréséhez. Persze az ideálok mellett muszáj azt is szem előtt tartani, hogy mennyire összetettek feladataink, és mennyire túlterhelt mindenki, így a leginkább hasznosuló segítségnek a szakmai bázis növelését, erősítését tartanám: új, hasonló lendülettel bíró muzeológusok felvételét.
A közös munka egy pillanatképe
Önök civil partnerként számíthatnak a Rábaközi Helytörténet-kutatók Társulatára. Milyen tapasztalat együtt dolgozni egy ilyen szervezettel? Hogyan kell elképzelnünk a közös munkát?
Bencsicsné Aszt Ágnes: Az együttműködésünk kulcsszava a partnerség, nincs alá-fölérendeltség, csak kölcsönösség. Az együttműködés első lépése az volt, hogy a Társulat számára a Múzeum helyet biztosított. A nyílt társulati ülések alatt megismertük a tagokat, céljaikat, munkáikat. Egyre aktívabban vettünk részt az üléseken, nem csupán jelen voltunk, de az adott témát muzeológiai párhuzamokkal színeztük. A Társulat a múzeumi tartalmakra, kiegészítésekre nyitott volt és maradt. A kapcsolat következő lépcsőfoka volt, hogy a tagok féltett kis magángyűjteményei megnyíltak a múzeum előtt, kiállításokra, foglalkozásokra szívesen kölcsönöztek, valamint fizikailag és anyagilag is támogatták kiállításaink létrejöttét. Az amatőr és szervezett kutatás közötti jogi falak leomlottak, szakmailag pedig kiegészítjük egymást, hiszen nem ismerhet mindenki minden korszakot, kutatási területet egyenlő mélységben, illetve nem lehet azonos rálátása a kutatási forrásokra sem. A múzeumigazgató és az RHT elnök együttműködése elsősorban magánszférában nyilvánul meg, hiszen házaspárról van szó, épp ezért a múzeum-RHT hivatalos kapcsolatát nem az igazgató koordinálja, hogy fel se merülhessen, hogy személyes érdekek érvényesítéséről van szó. Ez időnként komikus jeleneteket eredményez, ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy elsődleges civil partnerként tudunk tekinteni erre a példaértékű kapcsolatra, s visszajelzéseik szerint ezt hasonlóképp látja az RHT is.
Szalayné Galambosi Tímea: Az RHT elnöke, Szalay Balázs a férjem, kapcsolatunkat sokkal inkább nevezném házasságnak, semmint „civil partnerségnek”. Tréfán túl is azt gondolom, nem szerencsés a magánéletet és a munkát összekeverni, ezért örülök, hogy a férjem által vezetett egyesület a kollégáimmal jó kapcsolatot alakított ki, amelyet elég figyelemmel követnem, de nem kell irányítanom. Emlékezetes adomány volt a társulattól kapott első világháborús sisak, melyet az egykori olasz frontról hoztak a helytörténészek.
A közös munka egy pillanatképe
Olvashattunk az elkészült virtuális tárlatvezetésekről. Milyen lehetőségekre mutatott rá a járvány okozta helyzet? Milyen kihívások elé állította a múzeum munkatársait?
Bencsicsné Aszt Ágnes: Ki kellett lépnünk a komfortzónánkból. Ez elsőre ijesztőnek tűnt és megoldhatatlannak, igazából még másodjára is, de szerencsére jött a harmadik érzés, a jól bevált gyakorlat: tekintsük ezt kihívásnak. Sokkal távolabb nem állhatna tőlem az okostelefonok használata, múlt karácsonyig nem is volt ilyenem, nem éreztem szükségét, és amikor váratlanul megkaptam, nem is igen tudtam örülni neki, bosszúságot jelentett, hogy a legegyszerűbb művelethez is valamelyik fiam segítségét kellett kérnem. Amikor viszont felmerült a virtuális tárlatvezetés ötlete, egy egész estés családi program volt, hogy kitapasztaljam, miként működik kameraként, illetve hogyan lehet megvágni, utószerkeszteni az anyagokat. Vidám este volt: én bosszankodtam, a srácaim mulattak, és ez utóbb ragadósnak bizonyult. Muzeológusként azt tapasztaltam meg, hogy sokkal több megnyilvánulási, bemutatkozási fórumunk, eszközünk van, csak mernünk kell használni a rendelkezésre álló technikákat. Bár továbbra sem hiszem, hogy a kőbalta kézbevételének az élményét felülmúlja egy jól megszerkesztett virtuális tartalom, de tény, hogy van létjogosultsága, megfelelő keretek között jól kihasználható.
Szalayné Galambosi Tímea: Nem szakemberként a hagyományos múzeumi eszközök megítélése sem mindig egyszerű vagy egyértelmű, ráadásul Ágival a nézeteink eltérőek a digitális technika jelenlétéről a kiállításokban. Bár az évek során sokat finomodtak nézeteink, közelebb kerültek egymáshoz, köszönhetően közös múzeumlátogatásainknak, de én továbbra is kedvelem a kiállítási terekben elhelyezett számítógépes felületeket. Elfogadtam, hogy a muzeológus kolléga ezt másképp látja, és mivel a kiállításrendezés az ő feladata, nem is akartam ráerőltetni a véleményemet. Úgy tűnik, most megtette ezt helyettem a történelem. Bár a helyzetnek nem, ennek kicsit mégis örülök.
A Csornai Múzeum munkatársai 2018-ban, miután Tímea ismételten elnyerte az igazgatói kinevezést. A munkatársak balról jobbra: Aszt Ágnes muzeológus-múzeumpedagógus, Németh Győzőné pénztáros-teremőr, Horváthné Kovács Katalin gyűjteménykezelő-múzeumpedagógusi asszisztens, Szalayné Galambosi Tímea igazgató. A múzeumnak 2019-től egy további munkatársa van: Pápainé Kiss Edit technikai munkatárs.
Hogyan változtatta meg a jelenlegi helyzet az Önök elképzeléseit? Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
Bencsicsné Aszt Ágnes: A pandémiás helyzet miatt elmaradnak nagyprogramjaink és elmaradnak a múzeumpedagógiai foglalkozások, a szakkörök, „otthon maradt az Utazó Múzeum” is. Ugyanakkor az átmeneti helyzet után, jelenlegi elképzeléseink szerint szeptembertől ugyanott és ugyanúgy szeretnénk folytatni, ahol abbahagytuk – talán kicsit több digitális eszköz felhasználása mellett, tehát nem csupán a közösségi oldalon szeretnénk megjelenni, de talán gyökeret is eresztenénk a videómegosztó portálon is. A lényeg azonban változatlan, a múzeum továbbra is „Eleven-Vidám-Értékes: A Mienk.”
Szalayné Galambosi Tímea: Igazgatóként sok mindent át kellett és még át kell értékelnem. Látom, megtapasztaltam, mennyire számíthatok kollégáimra, ki mennyire nyitott a gyors, hatékony változásokra, mennyire problémaérzékeny. Ezzel kapcsolatban közvetlen intézkedéseket nem tervezek, de fontos, elraktározandó vezetői tapasztalat. Látom azt is, hogy intézményegységeinkben milyen gazdag a klasszikus eszköztáron túl is a látogatók, vendégek megszólításának lehetősége. Újfajta, most kipróbált eszközeink használatát a jövőben is támogatom, illetve fejlesztésükhöz megfelelő bázist igyekszek biztosítani. A jövőbeni tervem az, hogy olyan igazgató legyek, akivel jó együtt dolgozni. Ha ez sikerülne, akkor az elsősorban nem személyes érdem és öröm lenne, hanem azt jelentené, úgy működnek intézményegységeink, ahogyan a Szervezeti és Működési Szabályzatban megfogalmaztuk: egymást támogatva, kiegészítve, de egyéni arculatukat megőrizve a csornaiak szolgálatában.
