EN facebook

„Nagykőrös más a véghetetlen utcáival”

FOTÓ

2019-02-08 08:00

Az országban hol itt, hol ott nyílik olyan kiállítás, amely az adott település, kerület, utca fotóit gyűjti egybe. Most már minden, 2000 előtt készült fotó régiséggé vált, oly mértékben változtak meg a képkészítései és -használati szokások a digitális technikával. Ezek a kiállítások hol egy helyi gyűjtemény vagy lelkes gyűjtő anyagából szerveződnek, hol a nevezetes webszájt, a Fortepan választékából. De egy közös jellemzőjük van: megelégszenek a bemutatással. Ilyen volt. (Legfeljebb képpárokban mellészerkesztik: ilyen ma.) Ami hiányzik ezen tiszteletreméltó kezdeményezésekből, az a helyről való tudás, a képhez tartozó tartalmak, a szóbeli információk, történetek, legendák rögzítése. S enélkül a kívülálló számára bizony csak érdekes kirándulást kínálnak, a szakember pedig forrásként nemigen tud hivatkozni a felbukkanó képek özönére.

 

Kicsit jobb a helyzet a tematikus szájtokon vagy facebook-oldalakon, ahol a közönség kommentálja, „tegeli” a felbukkanó képeket, azaz tudások (és alkalmanként tévhitek) halmozódnak. Az ilyen gyűjtések nem csupán a (főként helytörténeti) tájékozódásban segítenek, hanem identitásszervező erejük is van: a múlt, az emlékezés közössége formálódik általuk. Az ilyesfajta webes gyűjtésekből sokat ismerünk, könyvet viszont annál kevesebbet. Ezért különösen értékes és méltánylandó Rácz Péter albuma, amely a Nagykőrös (Városnéző séta a XX. századon át) címet viseli.

 

A ma nagyjából huszonötezer lelket számláló Nagykőrös a Duna-Tisza közi homokhátságon, síkvidéken terül el. A hely régóta lakott, bár a táji adottságok nem kínálnak védelmet. A városban egymást keresztező utak nyomvonala évszázadok óta változatlan. Fennmaradását sokkal inkább a gaz­dálkodás, semmint a kereskedelem határozta meg az évszázadok során. A futóhomok megkötése a XIX. század fontos tájformáló törekvése volt ezen a vidé­ken – így alakult ki az a homoki kertkultúra jellegzetes gyümölcs- és zöldségfajtákkal. A jobbágyközösség az erős városi kormányzásra és vásártartásra feljogosító mezővárosi rangot a XIV. században szerezte meg; a hónapok utolsó vasárnapját tartott nagykőrösi országos állatvásárok ma is nevezetesek. Kiváltságait az idők során a gyorsan változó birtokviszonyok közepette megőrizte. A lazább földesúri függés miatt széles körben elterjedt reformáció úgyszintén az önkormányzás erősítője volt. A mezővárosokban – így Nagykőrösön is – a megkezdődő paraszti polgárosodás ugyanakkor nem járt együtt kiterjedt kéz­műiparral, kereskedelemmel, közigazgatási funkciókkal.

 

A város táji adottságai, gazdálkodási lehetőségei és gyakorlata alakította ki Nagykőrös jellegzetes településszerke­zetét. A templom körüli belső városma­got eredetileg budai, ceglédi, szolnoki, kecskeméti városkapukkal megnyitott sánccal, árokkal vették körül. Az 1826-os nagy tűzvész („leégtek a Város két Nótáriussainak, a Város Physicussának, a két Professoroknak Quartély Há­zaik, az Alszegi Leány Oskola, és két Kortsmák, átallában pedig a mint ez számba vevődött, 478 Udvarokon lévő Házak lettek a tűznek prédáivá”) lehető­vé és szükségszerűvé tette a halmazos belsőség keleti részének rendezését, a keskeny utcák szélesítését, a kiosztásra kerülő telkek mérnöki szabályozását. Így a városban máig egymás mellett talál­ható – és megőrzendő – a tervezett és „nőtt” városszerkezet. A XIX. század óta kezdeményezett városszabályozások sokat megőriztek Nagykőrös mezővá­rosi, halmazos településszerkezetéből, a házas telkek szabálytalan együttese. Egyes városrészek utcavezetésé­ben, teresedéseiben egészen korai tele­pülésjelleget idéznek fel.

 

A belső városrészekben az egyes utcák igen változatos képet mutatnak, ám mindenhol a bokros-fás utcakép a jellemző, széles járdákkal, jól karban tartott csatornázással. A Kádár-kor teremtett építészeti értékeket, városiasabbá tette a központot, ugyan­akkor számos helyen avatkozott erőszakosan a városszerkezetbe, kíméletlen bon­tásokkal alapvetően változtatott meg utcaképeket. Az annak idején léptéket váltó, jellemzően ötszintes lakótelepek mára a dús vegetáció hatására helyenként be tud­tak tagolódni a korábbi városképbe.

 

Rácz Péter informatikust, amatőr várostörténészt erősen foglalkoztatja ez a múlt. Jó évtizede – jártabb úton haladva – könyvet adott közre a városról készült régi levelezőlapokból. E munka során fogalmazódott meg benne a terv, hogy az 1945 utáni időszakról is szeretne publikálni. Tervének nagy lendületet adott, amikor a helyi Arany János közgyűjteménnyel megállapodott a múzeumi raktárban felhalmozott ötvenezer fotó digitalizálásáról és jogot kapott azok közreadására. Is. Így született ez a Nagykőrös-könyv, amelynek értéke nem csupán a változatos, szépen nyomtatott képanyag, hanem mindegyiknél a bővített képaláírás is, amely a szerző által tudott és gyűjtött információkat fűzi hozzá a látványhoz.

 

Így tudjuk meg, hogy a főtér képét meghatározó egyik Kádár-kori lakóházat a köznyelv „lordok házának” nevezi; hogy a frekventált találkozóhely, a Vénusz presszó zongoristája Jenci bácsi (Geszner Jernő, 1924-1985) volt; vagy hogy a helyijáratú buszként Rába Speciál közlekedett az ötvenes években. A szerző ahol tudja, felsorolja az egyes épületek építőit, tulajdonosait, s végigköveti a házak sorsát. A belváros egyik harmonikus homlokzatú, historizáló földszintes épületét a Közgazdasági Bank építette, aztán a Nemzeti Bank fiókja lett, majd a Vegyesipari Javító vállalat irodája, ma pedig a könyvtárat találjuk itt; kicsit távolabb a klasszicizáló Dabasi Halász-kúria utolsó magántulajdonosa egy kormányfőtanácsos volt, lett aztán belőle a Kisgazdapárt székháza, majd a Faáru- és Dohányzócikk Vállalat tulajdonába került, ezt követően szolgált raktárként, bútorboltként, háztartási boltként, a biztosító irodájaként, földhivatalként.

 

Lapozva és olvasva az albumot a helyek élettel telítődnek, a képek megszólalnak, jó példájaként, mimódon érdemes a helytörténeti fotográfiákkal foglalkozni

fénykép, kiállítás, kortárs
2019-02-05 08:00