A Terror Háza Múzeum gyűjteménye egy nagylelkű adományozónak köszönhetően fontos műtárggyal bővült. A közelmúltban intézményünknek ajándékozott népgázálarc a déli határ mellett, Nagykanizsán élő család tulajdonát képezte, bár szerencsére éles „bevetésére” soha nem került sor. A jó állapotban lévő katonai felszerelés kifejlesztésének története, illetve elterjedésének oka jól példázza, hogy miért nevezik a 20. századot „a háborúk századának”, és rávilágít arra is, hogy elődeink milyen borzalmakkal kényszerültek szembenézni, és milyen volt a „békeharc”.
Az I. világháború új harci eszközök bevetését hozta magával, melyek a hátországot is fenyegették; a bombázórepülőgépek megjelenése és hatékonyabbá válása, a nagy kaliberű, messzehordó ágyúk fejlesztése a civil lakossággal is megismertette a harcterek borzalmait.
A vegyi fegyverek bevetésének a lehetősége viszont szinte sokkolta a lakosságot. A harci gáz láthatatlan fenyegetést jelentett mindenki számára, hiszen a háború második felére a technikai fejlődés lehetővé tette a nagyvárosok civiljeinek támadását is. Szerencsére ilyenre nem került sor, azonban a hadszínterek tapasztalatai mindenkit megtanították arra, hogy mire számíthat egy újabb háború esetén.
A két világháború közötti időszakban egy városok elleni gáztámadás reális veszélynek tűnt. Gömbös Gyula miniszterelnök 1935-ben jelentette meg a légvédelemről szóló kerettörvényt, mely a 14 és a 60 év közötti magyar állampolgárokat kötelezte a légoltalomban való részvételre. A mindenkori kormány egyre több, témával foglalkozó könyv és brosúra kiadását is támogatta, valamint 1937. december 5-én létrehozta a Légoltalmi Ligát is. Az itt kiképzettek a II. világháború során rengeteg életet mentettek meg.
A szervezet létrehozása azonban nem bizonyult elégséges védelemnek: gondoskodni kellett a lakosság technikai eszközökkel való felszereléséről is. Elsősorban természetesen a tűzoltókat, illetve a polgári légoltalomban aktívan résztvevő egyéb személyeket igyekeztek felszerelni egyéni védőeszközökkel, azonban – szem előtt tartva a civil áldozatok számának csökkentését is – nem feledkeztek meg a polgári lakosságról sem. Az ő számukra fejlesztették ki a relatíve egyszerűen használható, de mégis megfelelő védelmet nyújtó „N”, azaz népgázálarcot. Népszerűsítésére jellemző, hogy Kaposvár polgármestere, Kaposváry György a városi tisztviselőket és közalkalmazottakat ilyen típusú eszközzel ajándékozta meg 1936. karácsonyán – ezzel pedig országos hírnevet szerzett magának.
Maga az eszköz könnyen és olcsón gyártható anyagokból épül fel: teste bordó színű, gumírozott szövet, szemüveglencséi pedig átlátszó műanyagból készültek. A használat során keletkező párát elnyelő speciális lemez nem járt hozzá, a lencséket használat előtt páramentesítő szappannal vagy kenőccsel kellett ellátni. A gázálarc olajzöld betétje kupakkal zárul – ez a szűrőt tartalmazza – melynek feladata a belélegzett levegő megtisztítása volt. Ebből a szempontból a népgázálarc rendkívül korszerű volt: az összes rendszeresített harci gáz ellen védett, bár a szénmonoxidot nem tudta kiszűrni. Az álarctest kilégző szelepe a bal oldali szemnyílás alatt van, a gumiból készült szelepet alumínium szelepház védi.
Az álarcot öt méretben gyártották, a legnagyobb az 1-es, a legkisebb az 5-ös volt. A múzeum birtokába egy 2-es méretű került, mely igen elterjedtnek számított, hiszen egy átlagos testalkatú felnőtt férfi arcát tökéletesen fedi. Az eredeti népgázálarc-készlet (mely 1 db álarctestet, 1 db szűrőbetétet, 1 db páramentesítő szappant vagy -kenőcsöt, továbbá használati és karbantartási utasítást tartalmazott, könnyen hordozható vászon hordtáskában) 1938-ban 13 pengőbe került, ami egy professzionális, katonaságnál is rendszeresített hasonló eszköz árának nagyjából fele volt. Az eszközt a gyártó, a Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. Andrássy úti szaküzletében vagy a cég által hitelesített, hivatalos forgalmazóknál lehetett megvásárolni, amelyek minden nagyobb városban megtalálhatóak voltak, de a légoltalmi kiadványokban gyakran megjelentetett megrendelőlap segítségével akár postai úton is hozzá lehetett jutni. A leginkább rászorulók megsegítésére a Légoltalmi Liga segélyakciót is szervezett, amelyet az erre a célra kiadott segélybélyeg megvásárlásával lehetett támogatni, ezzel pedig elérték, hogy anyagi okok nem korlátozhatták azokat sem, akiknek a mérsékelt ár kifizetése is komoly megterhelést jelentett: a népgázálarc így valóban mindenki számára elérhetővé vált.
A II. világháború után sem szűnt meg az eszköz gyártása: a Rákosi-rendszerben a hidegháborús hisztéria, valamint a jugoszláv támadás rémével rettegésben tartott lakosság ismét használni kényszerült a védőfelszerelést, melynek gyártását csak az 1956-os forradalom után szüntették meg. A tárgy, illetve a hozzá tartozó történelmi vonatkozások jól rávilágítanak arra, hogy a háborúval való fenyegetettség mennyire rányomja bélyegét a mindennapokra, és milyen groteszkké teszi azt az életet, amelyet próbál megvédeni.
