A Tempus Közalapítványnak köszönhetően három magyar múzeumi kolléga (Miszné Korenchy Anikó (MKA), Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Tanai Anna (TA), Duna Múzeum és Terendi Viktória (TV), Tornyai János Múzeum) részt vehetett Santillana del Mar-ban (Spanyolország), 2019. október 16-21. között az OMG- Youth at the Museum című Erasmus+ Youth szemináriumon.
Hogy miért jelentkeztünk erre a szeminárumra?
MKA: Azért jelentkeztem erre a szemináriumra, hogy mind a múzeumpedagógiai, mind az IKSZ-es program keretében még izgalmasabb rendezvényeket, foglalkozásokat tudjunk kínálni, még több élményben gazdag projektet tudjunk kezdeményezni a fiatalok (16-30 évesig) bevonásával.. Szerettem volna feltérképezni, hogy más európai múzeumokban milyen keretek között, hogyan foglalkoznak a fiatalokkal, illetve kapcsolatokat kiépíteni egy jövőbeli ifjúsági stratégiai partnerségi projekthez.
TA: Én is hasonló okokból jelentkeztem, mint Anikó. Emellett nagy motivációt jelentett, hogy októberben nyílt meg új állandó kiállításunk, melynek célcsoportja a fiatal felnőttek korosztálya. Ezért érdekelt, hogy más országok és intézmények szakemberei hogy látják a fiatalok és a múzeumok kapcsolatát, milyen módszerekkel kívánják felhívni a fiatalság figyelmét a múzeum tevékenységére, programjaira.
TV: Engem is az motivált a szemináriumra való jelentkezéskor, hogy olyan új módszereket, stratégiákat és jó gyakorlatokat ismerjek meg, melyek segítenek kapcsolatot teremteni a fiatalokkal, bevonzani őket a múzeumba, miközben nemcsak könnyen befogadhatóvá, de érdekessé és élménytelivé teszik számukra a látogatást.
MKA: A spanyolországi szemináriumon sok olyan múzeumi kollégával találkoztam, akiknek szintén fontos, hogy a kiállításaikkal, projektjeikkel meg tudják szólítani a fiatalokat. Néhány résztvevő pedig szabadúszóként vagy különböző ifjúsági szervezetektől érkezett, így ők új, friss nézőpontot kínáltak számunkra a közös munka során. A program változatos elrendezésben tartalmazott műhelymunka és tréning elemeket, prezentációkat, múzeumlátogatásokat.
TA: Emellett természetesen a szünetekben is volt alkalmunk megosztani egymással a tapasztalatainkat. Többször volt is példa rá, hogy egy-egy beszélgetés a tréning végeztével tovább folytatódott.
MKA: A csapatépítő részben kipróbálhattunk egy Zombi nevű játékot, amely a kommunikáció és a vezetés szerepéről gondolkodtatott el, arról, hogy mennyire fontos, hogy legyen stratégiánk, és aztán ahhoz tudjuk is tartani magunkat. Azt is észrevehettük, hogy ebben nagy segítségünkre lehetett volna egy határozott vezető, aki az egész képet/szituációt átlátja, és az alapján vezeti az egyes megmozdulásokat.
Átbeszéltük a non-formális tanulás jellemzőit és a szeminárium célkitűzéseit is. Megtudhattuk, hogy ez a szeminárium, illetve az azonos időben, de két másik helyszínen (Valenciában és Madridban) tartott szemináriumok, és az azok alatt bemutatott múzeumi rendezvények mind a részei a Museo Joven programnak, amit a spanyol kulturális tárca finanszíroz.
MKA: A Silent Discussion (néma párbeszéd) módszer, amellyel a témát felvezettük és két fontos kérdésre igyekeztünk választ adni, mindenkinek nagyon tetszett, mert így talán izgalmasabb beszélgetések alakulhattak ki, mint szóban, és ami fontos, hogy írásban is megmaradt. Arról a két kérdésről beszélgettünk, hogy milyennek látjuk a fiatalok és a múzeumok kapcsolatát, illetve, hogy minek kéne történnie, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.
TA: Szerintem ez a módszer kiválóan alkalmazható lehet egy-egy műhelymunka keretében. De nagyon fontos, hogy a végén összegezzünk, lássuk, hogy mire jutottunk. (Ez a mi esetünkben sajnos elmaradt).
TV: Egyetértek a kolléganőkkel, hogy ez egy hasznos és fontos módszer, s valóban lényeges a szintetizáló eredmény érdekében a szóbelivé tétel is. Amellett, hogy kiállításokhoz kapcsolódó foglalkozásokon jól alkalmazható módszer, szerepe lehet a munkatársak közötti feszültebb szituációk feloldásában is – ez esetben akár a kibeszélés nélküli, valóban „silent” forma lehet célravezető. Fontos tapasztalat volt, hogy amíg belső, lappangó konfliktusok feszülnek a csoport egyes tagjai vagy klikkjei között, addig nehéz az összehangolt, eredményes munka.
MKA: A néma beszélgetés után kis csoportokban – amelyekben a hasonló helyről érkezők dolgoztak együtt (Pl. muzeológusok, ifjúsági szervezetek képviselői, szabadúszó múzpedesek/tanárok, múzeumban dolgozó múzpedesek stb.) - még mélyebben feltérképeztük, hogy milyen szereplők vannak „játékban”, és ezek között milyen viszonyok vannak.
MKA: Érdekes volt látni, hogy például a múzeum belső erőviszonyait nem azok említették meg, akik múzeumban dolgoznak, hanem akik szabadúszóként dolgoznak a múzeumokkal, mert ők úgy érezték, hogy a belső viszonyok befolyásolják az ő ifjúsággal való munkájukat is.
Inspirációnak szánták a szervezők, mégis kicsit megosztóra sikeredett a Ru Jazzle-vel való online beszélgetés. Érdekes volt megismerni egy művészettörténészt, aki nőimitátorként a testét mintegy vászonként használva hoz létre művészeti projekteket, amelyeket a BBC is bemutat, illetve a V&A Dundee is meghívott.
Szintén pénteken tettünk látogatást az Altamira Múzeumba, ahol kaptunk egy vezetést, hogy tudjuk, miről is szól a múzeum, és ahhoz hogyan kapcsolódnak majd a vasárnapra tervezett rendezvények.
Minden nap végén volt idő kiscsoportos reflexiókra, és azoknak a trénerekkel való megosztására. Ezekhez hasonlót a mi munkánkba is jó lenne beiktatni, legalább nagyobb projektek vagy egy-egy kiemelt időszak végén.
TV: Ennek a módszernek az alkalmazását valóban nagyon fontosnak tartom, mivel értékelés, összegzés és egyeztetés nélkül nehéz, vagy szinte lehetetlen a siker elérése, és a hosszú távú, fejlődőképes projektek megvalósítása. A folyamatos kommunikáció mindennek az alapja.
MKA: Szombaton Valladolidba tettünk egy buszos kirándulást, ahol először is beszélgettünk a Museo Nacional de Escultura és annak egyik szerződéses partnerének képviselőjével a CalleMuseo (Múzeumutca) rendezvényről, és a fiatalokkal végzett munkájukról. Érdekes volt látni, hogy a múzeum szinte teljesen átadta a tervezés és szervezés jogát a külsős, elsősorban építészekből álló szervezetnek. A programokban mindig a múzeum gyűjteményeivel való kapcsolódódást kerestük, így a két, délután bemutatott program nem minden múzeumi dolgozó szűrőjén ment át hiba nélkül, ugyanis a múzeum előtt való parkourozást, illetve a slam poetry esten való részvételt bár érdekesnek találtuk, és jó lehetőségnek a kulturális élményekben kevésbé részt vevők megszólítására, azonban nem éreztük elég hatékonynak ahhoz, hogy ezt a célcsoportot érdekeltté tegye a múzeumba való bemenetelben.
TV: A kollégákkal beszélgetve a szeminárium során arra jutottunk, hogy nemcsak az tartja távol a fiatalokat a múzeumoktól, hogy nem érdekelnék őket a kiállítások, hanem már ott kezdődik a probléma, hogy sok esetben ismeretlen számukra a helyszín és a feltételezett vagy valós viselkedési elvárások is idegenek tőlük, ami bizonytalanná, diszkomfortossá teszi számukra a szituációt. (Melyet a mai elidegenedett világban amúgy is mindenki jobbnak lát inkább elkerülni.) A Valladolidban látott program egyfajta szimbolikus térfoglalásnak fogható fel, mely segíthet abban, hogy egy, az adott csoport számára ritkán használt, nem otthonosan kezelt helyszínt magukévá fogadjanak a fiatalok. Az utcán szervezett, a célcsoporthoz közelálló, ismerős helyzetet teremtő program tehát egy első lépés lehet, azonban még hosszú az út, ami a múzeum kapuján belülre vezet. Szakmai szempontból azonban problematikusnak látom, hogy a vallástörténeti múzeum tartalmához nemhogy kapcsolódott volna valamilyen formában a program, de a rap-battle (szópárbaj) során kibontakozott diskurzus szöges ellentétben áll azzal. S mindez ráadásul hiábavalónak bizonyult, mivel a megkérdezett fiatalok elmondása szerint fel sem merült bennük, hogy a program keretében, vagy azon túl bármikor meglátogassák a múzeumot. A mindezekből leszűrt tapasztalatom, hogy fontos, hogy a célcsoportot – legyen az egy korosztály vagy egy speciális szubkult. csoport – csak a saját kommunikációs csatornáin keresztül érhetjük el igazán, s otthonos, biztonságot nyújtó helyzetet kell teremtenünk számukra. Mindez azonban csak akkor érheti el célját, ha valóban hidat találunk köztük és a saját gyűjteményünk között, így hitelesek és értékhűek maradunk, s nem pusztán a szórakozásra adunk alkalmat, de a művelődésre és a fejlődésre is.
MKA: Érdekes volt a feladat, amelyben meg kellett kérdeznünk a fiatalokat a múzeumbajárási szokásaikról, motivációikról. Mi elsősorban a múzeumban már bent levő fiatalokat kérdeztük meg, de jó lenne tudni, hogy mit mondtak azok, akik a múzeumon kívüli programokon, illetve a slam poetry esten vettek részt.
TA: Pofon egyszerű módszer, amelyet saját intézményünkben is könnyen alkalmazhatunk. Amellett, hogy mi törjük a fejünket azon, hogy vajon mivel lehetne becsalogatni a fiatalokat a múzeumba, meg is kérdezhetjük őket! - Miért jársz múzeumba? Miért nem? Mi az, ami egy-egy múzeum esetében felkelti az érdeklődésed? – vagy konkrét kérdéseket is feltehetünk a saját kiállításainkkal kapcsolatban. Amellett, hogy érdekes és hasznos válaszokat kapnánk, erősítenénk a fiatalokban azt a tudatot, hogy a múzeumot érdekli a véleményük. így erősödne a kapcsolat is.
MKA: Hasznosnak éreztük a Visual Thinking Strategies módszer bemutatását, amelyet egyik csoporttársunk, Angelika vezetett a csodálatos valladolidi múzeumban. Elgondolkodtató volt azonban, hogy vajon a látogatók mennyire elégednek meg a találgatásokkal, a beszélgetéssel egy-egy műalkotásról, vagy mennyire távoznak hiányérzettel egy-egy ilyen beszélgetés után, amiben igazából nem tudnak meg semmi biztosat a kiválasztott műalkotásokról.
Fantasztikusan inspirálónak találtuk a vasárnapi látogatást az Altamira Múzeumba, amikor egy rövid beszélgetés után a múzeum munkatársaival három, fiatalok számára tervezett foglalkozásba kukkanthattunk bele, amelyekből szintén lehet módszereket átemelni a múzeumi munkánkba. Például különösen érdekes volt a foltokban hiányos tájkép, amelyhez a résztvevőknek kellett odaillő tárgyakat keresni a kiállításban, azokat rajzolással rögzíteni, és a kis rajzaikat a nagy képen elhelyezni.
MKA: Kíváncsi vagyok, hogy vajon működne-e ez a módszer, a mi archív fotóinkkal is, illetve hogy a magyar látogatók mennyire lelkesen rajzolnának.
Egy másik műhelyben a graffiti (azaz a falfestés, hiszen Altamirában vagyunk) technikáit próbálhatták ki, a harmadik helyen pedig a természetet rajzolhatták (igaz az esős idő miatt csak az üvegablakon át kitekintve) a résztvevők.
TA: Mi Viktóriával a graffiti-s foglalkozáson vettünk részt. Számomra nagy kihívás volt esztétikus alkotást létrehozni a festékszóróval, ennek ellenére nagyon élveztem. Ez egy olyan különleges dolog, amit nem minden nap próbálhat ki az ember és (talán a legkisebbeket leszámítva) minden korosztálynak élvezetes.
TV: Azon túl, hogy belekóstolhattam egy speciális alkotási módba, mely igazán jól illeszkedett az Altamira múzeum lényegéhez, két fontos tapasztalatot szerzetem a graffiti foglalkozáson. Egyrészt ez a technika – mely ma egy szubkultúrához kapcsolódik – bemutatta, hogy az ember azon igénye, hogy „nyomot hagyjon” igazán ősi gyökerekkel rendelkezik, de kivitelezése nem is olyan egyszerű feladat. Másrészt nagyon fontos momentuma volt a foglalkozásnak, hogy szellemi és testi fogyatékkal élő fiatalok is részt vettek benne. Amikor egymás mellé tettük alkotásainkat, a köztünk lévő korlátok szertefoszlottak, hiszen képeink közt vajmi kevés különbség volt. Ez tehát egy fontos módszer lehet abban, hogy megmutassa, mindannyian különbözőek vagyunk, bizonyos helyzetekben mindez azonban nem számít, sőt nem is érzékelhető.
MKA: A szeminárium mindenképpen nagyon hasznosnak bizonyult olyan szempontból is, hogy ráirányította a figyelmet a fiataloknál alkalmazható kommunikációs módszerekre – például elkezdtem használni a WhatsApp?-ot. Illetve ennek hatására feladatként tűztem ki magamnak, hogy a következő hónapokban, években nagyobb hangsúlyt fektessek a budapesti ifjúsági szervezetek felkutatására és a velük való együttműködésekre az IKSZ-es és egyéb projektjeink kidolgozása során. Megerősített abban is, hogy jó úton járunk az ifjúsági trendek megfigyelésével és az azokhoz való csatlakozással (pl. nyomozós játékok és digitális útvonalak kidolgozásával). A különböző művészekkel való együttműködések szerepére is rácsodálkozhattunk, azonban a múzeumos kollégák azt is leszögezték maguknak, hogy ezek elsősorban akkor értékesek, ha a gyűjtemények és a kiállítások képezik az ilyen együttműködések alapját.
TA: Nekem azért tetszett a szeminárium, mert olyan dolgokat tanulhattunk, melyeket egyrészt könnyű elsajátítani és belecsempészni a megszokott munkavégzésünkbe, másrészt nem terhelik meg túlságosan a múzeum kiadásait, harmadrészt pedig minden intézmény a saját arculatához, gyűjteményéhez tudja alakítani a kurzuson tapasztaltakat.
TV: Azon túl, hogy rengeteg inspirációt merítettem a szeminárium alatt és kurátori munkám során jól alkalmazható ötletekkel tértem haza, fontos volt számomra, hogy a csoport részeként megtapasztalhattam a módszereket résztvevői szemszögből, megértve azok hasznán túl bizonyos nehézségeiket is. Emellett a program rávilágított arra, hogy amint Anikó is említette, a múzeumnak nem egyedül kell küzdenie a látogatók lenyűgözésében, a fiatalok szervezeteivel gyümölcsöző együttműködés kialakítására van lehetőség. Összességében a legfontosabbnak a szemléletváltást tartom. Ugyanakkor azt hiszem, két dolgot nem szabad elfelejteni: egyrészt azt, hogy a mi feladatunk – akármennyire élményszerű, kompetenciafejlesztő és szórakoztató is kell, legyen a mai világban egy kiállítás – az, hogy tudományos tényeken alapuló hiteles ismeretekhez biztosítsunk hozzáférést. Másrészt azt is figyelembe kell vennünk, hogy miközben új célcsoportok igényeinek kielégítésére törekszünk, továbbra is biztosítsuk a megfelelő körülményeket meglévő aktív látogatóink számára, akik sok esetben (a generációs különbségek miatt), egészen mást várnak el egy kiállítástól, múzeumi látogatástól, mint a fiatalok.
MKA: Számomra szakmailag még az a kézműves édességbolt volt nagyon érdekes, ahol az emeleten kis kiállítás volt (különösen az ostyasütőket, fagylalttölcsér formázó fákat és egyéb eszközöket bemutató rész tetszett).
TV: Számomra, a sok új ismereten és érdekes programon túl nagy hozadéka volt a szemináriumnak, hogy olyan kollégákat ismerhettem meg, akikkel később mind szakemberként, mind pedig magánemberként örömmel fogom tartani a kapcsolatot. Egy olyan csoport jött létre néhány nap alatt, melyben – még ha néha adódtak is zökkenők – nagyon hatékony és élvezetes volt a munka, az együtt gondolkodás. S a baráti hangulat megkönnyítette az intenzív képzést és az erőt próbáló helyzeteket is.
Köszönet a Tempus Közalapítványnak (és az Erasmus + Youth Programnak) a támogatásért!
