Van-e helye a minősítésnek egy múzeumi kiállításban? Ítélkezhet-e egy kurátor? Fogalmazhat-e meg sarkos állításokat egy-egy korszak szereplőivel szemben egy tárlatvzezető? Bízunk benne, hogy Mikulás Gábor felvetése szakmai vitát generál! Természetesen olvasóink véleményét is várjuk. A felvetés:
Meglepve tapasztaltam, hogy az emlékpark feliratai illetve az idegenvezetés érzelemkeltő kifejezések sorát tartalmazzák. Úgy tűnik, hogy ezt a traumát még nem tudtuk feldolgozni :(
Az általam korábban látott müncheni Nemzetiszocialista Dokumentum Központban igyekeznek kerülni a minősítéseket, akár az áldozatok, akár a tettesek viszonylatában. Mondván: a múzeumnak az a feladata, hogy pontosan dokumentáljon, részrehajlás nélkül mutassa be a múlt valóságát - ami alapján a látogató fogalmazhat meg ítéletet (ha akar). Hasonlóképen egy mezőberényi sváb asszony, aki tárgyilagosan tudott beszélni a családját ért malenkij robot és az azt egyből követő kitelepítés megpróbáltatásairól. Felemelő volt hallgatni, hogy az illető nem felejti a traumákat, ugyanakkor túllépett rajtuk.
Úgy tűnik, a recski emlékpark esetében ez még várat magára. Észrevételeimet elmondtam az idegenvezetőknek, aki visszakérdezett: "akkor legyek politikailag korrekt vagy mondjam a valóságot"? - Ekkor gondoltam arra, hogy a várható időjárásra érdemes terelnem a szót.
Egy tartalomelemzési tanulmány szerint a magyar történelemtankönyvek tárgyilagossága kb. a középkor végének bemutatásáig tart.
Ez a szöveg 2018. nov. 17-én jelent meg Facebook-oldalamon , egy Recsken tett friss látogatás kapcsán. A megjelenés oka, hogy információs szakemberként fontosnak tartom, hogy a saját és közösségi döntéseink minél megalapozottabb, tárgyilagosabb alapokon szülessenek. Nem figyelmen kívül hagyva érzelmeinket, hanem érett emberként, bölcsen kezelve őket.
Tartalomelemzési közhely, hogy a megélt traumák verbalizálásának minőségéből következtetni lehet azok pszichés feldolgozottságára. Pontosabb lesz a kronológia, elmaradnak a túl sok indulatot tartalmazó kifejezések. Hétköznapi nyelven szólva: a nyilatkozó megtanulja személyes tragédiáját átadni saját múltjának, hogy az a jelenét és jövendő sorsát közvetlen hatásával ne árnyékolja be.
– Ha úgy érzi, hogy ő hibázott valamiben – mert pl. nem tudott valakit vagy valami számára fontos értéket megmenteni, akkor tudjon magának megbocsátani. (Igen gyakori eset, hogy valaki saját magára való neheztelés miatt nem tud másnak megbocsátani.)
– A tettesben megtanulja látni a hétköznapi embert, akit a terrorisztikus politikai rendszer tett embertelenné (ezáltal természetesen nem mentve fel az egyéni felelősség súlya alól), tudva, hogy az ilyen szörnyű megkísértések gyakran előfordultak korábbi időkben is.
– És ami a legfontosabb: tudjon nehéz múltja ellenére a jövőre figyelve élni (elkerülve az ilyenkor mindig érthetően fenyegető önsajnálatot), másokkal együttműködve például annak érdekében, hogy semmiféle önkényesség ne kerülhessen ismét felül a politikában.
Úgy vélem, hogy e folyamatot tudatos kommunikációval is lehet és kell is segíteni: a traumák kibeszélésével, -beszéltetésével, azok felesleges ápolása nélkül. Tanulva József Attilától: „Sebedet mindig elvakartad”.
A recski emlékpark feliratai és a bemutatást végző munkatárs szövegei egyaránt arra utaltak, hogy ez nem mindig sikerült. Az önálló vélemény természetesen nem gond, de a látogatóknak joguk van a tudomány aktuális állása szerinti, tárgyilagos interpretáláshoz is.
Számos jó példa van hazánkban is. A tárgyilagos bemutatás személyes és közösségi viszonylatban is az önmagával békében élő, saját és közössége jövőjére összpontosítani képes ember illetve társadalom jellemzője.