„A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába”. Petőfi Sándor, a Tisza című költeményében szinte jóindulatú, gyengéd entitásként festi le a folyót. Egy másik részlet a bámulat, az ámulat hangja: „Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.” A tájélmény, a személyes kapcsolat ember és környezete között megható és ismerős megélés lehet mindannyiunk számára. Mind csodáltuk már a természetet, a közelgő vihart, a szemergélő esőben csillanó szivárványt, a végtelen csillagos eget, a horizont mögé rejtőző napkorongot, az égbe szimatoló fákat, a megnyúló árnyékokat nyárestéken. „Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!” Petőfi versének talán legtöbbet citált részlete a zabolátlan folyó pusztító erejének félelmes képe, katasztrófalírája. Ilyen is lehet a mi szilaj vadunk, a mi legmagyarabb, hol vágtázó, hol nyújtózó, futó-szaladó-szalagunk, a mi szőke folyónk.
A folyó egyszerre ad és elvesz. Halat, vizet, közlekedési útvonalat, megélhetést és termékeny földet kínál, miközben áradásaival egész települések sorsát írhatja át. Az algyőiek évszázadokon át e kettősségben éltek: a Tisza nem pusztán a falu földrajzi környezetét jelentette, hanem a mindennapi munka, a gazdálkodás és a helyi tudás egyik legfontosabb alakítója volt. Ezt az összetett viszonyt idézi meg az Algyői Tájház Világok határán – Algyő az 1930–1970-es években című állandó kiállítása, mely a folyóhoz kötődő hagyományos életmódot és a 20. század második felének gyökeres változásait egyaránt láthatóvá teszi.
A Kastélykert utca 42. szám alatti, több mint százéves épületben a helytörténet nem egyetlen korszak zárt képeként jelenik meg. A látogató egymás mellé helyezett időmetszeteken keresztül követheti, hogyan alakult át Algyő lakóinak élete, és miként változott meg az a gazdasági és társadalmi környezet, melyben a korábbi nemzedékek mindennapjai szerveződtek. Így a tájház, mely 2014-ben nyílt meg, egy, a tiszai halászatról a huszonnegyedik órában forgatott filmmel, nem egyszerűen régi tárgyak gyűjteménye, hanem a változás történetének trubadúrja.

A Tisza mente: megélhetés és kiszolgáltatottság
Algyő történetét nehéz megérteni a Tisza nélkül. A folyó közelsége hosszú időn át meghatározta a helyi gazdálkodást, a táplálkozást, a munkalehetőségeket és a közlekedést. A halászat sok család számára biztosított megélhetést, de a víz ennél jóval többet jelentett. Az ártéri gazdálkodás részeként épületfát lehetett nyerni a környezetből, a vízi út segítette a közlekedést, az ártéri területek pedig gyümölcsösök és méhészetek kialakítására is lehetőséget kínáltak. A folyóhoz kötődő tudás ezért nem szűkíthető le egyetlen mesterségre: egymással összefüggő tevékenységek, helyismeretek és alkalmazkodási stratégiák rendszerének volt katalizátora.
A Tisza azonban soha nem kizárólag az élet forrása volt. Az árvizek újra és újra megmutatták, milyen sérülékeny az ember és a folyó menti település kapcsolata. Az 1879-es nagy árvíz Szegedet csaknem elpusztította, mely kataklizma Algyő történetére is hatással volt. A település lakhatatlanná vált, lakói a mai Sándorfalva területén telepedtek le, amit Pallavicini Sándor ajánlott fel az algyőieknek, mondván, hogy biztonságos távolságra van a folyótól. Azonban ahogy az évek teltek, mind többen vágytak vissza a tiszai átkelőhelyre, mely egyszerre jelentette számukra az otthont és egyben a bizonytalanságot is, 74 család kivételével a falu lakói tehát visszaköltöztek és újjáépítették Algyőt.
A 20. század sem hozta el a teljes biztonságot. Az 1970-es árvíz ismét komoly fenyegetést jelentett, a 2000-es tiszai ciánszennyezés pedig a folyó ökológiai sérülékenységére irányította a figyelmet. A szennyezés után a halászat jelentősége is visszaesett, a Tisza története így nem pusztán a hagyományos életmód emlékezetét hordozza, hanem a természeti környezet megóvásának kérdését is felveti: mi történik egy közösséggel, ha a folyó, melyre évszázadokon át támaszkodott, már nem tudja ugyanúgy biztosítani a megélhetés feltételeit? Sőt.

Csónakban, a kiállítás közepén
Az Algyői Tájház kiállításának egyik fontos erénye, hogy a Tiszát nem pusztán tárgyak és feliratok segítségével mutatja be. Az egykori kovácsműhely terében a látogatók csónakba ülve nézhetnek meg egy filmet, mely a folyó természeti értékeit – köztük a festői tiszavirágzást – és a helyi halászati kultúrához kapcsolódó tudást is felidézi. A halászlé készítésének ismeretei szintén részei ennek a világnak: a folyóhoz kapcsolódó örökség tehát nem csupán munkáról, hanem étkezésről, ízekről, közösségi alkalmakról, kapcsolódásról, identifikációról is mesél.
A csónakba ülés egyszerű, mégis jelentőségteljes múzeumi gesztus. A látogató nem kívülről szemléli a folyót, hanem jelképesen belép abba a térbe, mely a régi algyőiek életének egyik meghatározó színtere volt. A kiállítás ezzel a mozdulattal, ezzel az aktussal szinte érzéki tapasztalattá alakítja a helytörténeti ismeretet, és a Tiszát nem elvont természeti jelenségként, hanem a helyi életvilág részeként, entitásként, énkiterjesztésként mutatja be.
A folyó kincseinek és veszélyeinek együttes megjelenítése különösen fontos szemléleti döntés. A hagyományos vízparti életmód bemutatása ugyanis könnyen idilli képpé válhat, melyben a múlt harmonikus, a természet pedig bőségesen gondoskodik az emberről. Nem így az algyői kiállításon, ahol ennél jóval árnyaltabb képre csodálkozhatunk rá: az érzékeny kurátori munka megmutatja a víz adta lehetőségeket, de nem feledkezik meg az áradásokról és a szennyezésről sem. A folyóhoz való alkalmazkodás története így a környezet és az ember kölcsönös, árnyalt összefüggéséről szól.
A tájház épülete maga is különleges helytörténeti forrás. Nem a Dél-Alföldön megszokott, hagyományos háromosztatú parasztházak típusát képviseli: vastag vályogfalú, utcára néző lakószobákkal rendelkező iparoslakóház, melyhez az utca felől nyitott kovácsműhely kapcsolódott. A 20. század elejétől Elekes László kovácsmester és családja élt és dolgozott benne - a mesterség családon belül öröklődött, fia, Elekes Gyula patkolókovácsként dolgozott.
Az algyői tájház esetében azonban – mivel a kovácsműhely berendezése nem maradt fenn – a narratíva a település életének egy másik meghatározó elemére, a Tiszára helyezte a hangsúlyt – a tornácon halászati eszközbemutatóval. Ez a döntés a tájház egészének értelmezését is kitágítja: az épület múltja fontos kiindulópont, de a kiállítás nem áll meg a ház falain belül.

Két időmetszet között
A Világok határán című kiállítás két, egymástól négy évtizedre lévő korszakot állít egymás mellé – melyekbe a jelenből elindulva érkezünk meg és vissza. Viszonylag új, tájházakban nem megszokott bemutatási módot választott Vass Erika muzeológus, kurátor: információs táblák, rövid videók, fotók, hangbúrák vezetnek minket előbb az 1970-es, majd az 1930-as évekbe. Az 1970-es évek miliőjében a konyha, a fürdőszoba és a lakószoba a korszak életmódját idézi meg, a jellegzetes kockaházak megjelenése pedig a település átalakulásának egyik látványos jelévé válik. A változás egyik legfontosabb hajtóereje az olajbányászat volt: az első algyői kutatások 1965-ben indultak meg, és a következő években jelentősen átalakították a helyi gazdaságot és társadalmat. A korábban önellátásra berendezkedő háztartások mellett így egyre nagyobb szerepet kaptak az ipari munkahelyek és az azokhoz kapcsolódó életformák.
Az 1930-as évek Algyője ezzel szemben még a hagyományos paraszti gazdálkodás, az önellátás és a helyi termelési tudás világát idézi, a berendezett szobában olyan bútorok is láthatók, mint a sublót és a karospad. A mindennapi élet tárgyai pedig egy olyan háztartási kultúráról mesélnek, melyben a használati tárgyaknak hosszú életük volt, az alapanyagokkal takarékosan gazdálkodtak, és a termelés, a feldolgozás, valamint a fogyasztás szorosan összekapcsolódott. A kiállítás a kukorica példáján keresztül is érzékelteti a korábbi háztartások gazdaságosságát: a növény különböző részei sokféle célra hasznosulhattak, így a mai értelemben vett hulladék mennyisége is jóval kisebb volt. Ezt a gyakorlatot nem szükséges a múlt idealizálásával szemlélni, de érdemes felismerni benne a helyi erőforrások ismeretét és a takarékos gazdálkodás tapasztalatát. A tájház ebben az értelemben nem kész recepteket kínál a jelennek, hanem arra ösztönöz, hogy a mai életmódot összevessük a korábbi generációk lehetőségeivel és döntéseivel.
A tájház e két időmetszete nem pusztán a bútorok, a lakberendezés vagy a háztartási eszközök változását mutatja meg, de azt a folyamatot is érzékelteti, ahogyan a megélhetés szerkezete, a munkához való viszony és a mindennapi élet ritmusa folyamatosan átalakult. A kovácsműhelyben a vas megmunkálása, a folyóparton a halászat, a háztartásban pedig az önellátó gazdálkodás egykor egymást kiegészítő elemei voltak a helyi életnek, az olajbányászat megindulásával azonban új munkalehetőségek és fogyasztási minták jelentek meg, és a település fokozatosan más gazdasági környezethez igazodott.
Fontos attribútuma az Algyői Tájháznak, hogy sokféle közösség talál benne otthonra – hála Izbékiné Cseur Gabriellának, aki a tájház mozgatórugója, „kovászembere”, aki nyári gyermektáboroktól kezdve felnőtt kosárfonó képzésig megannyi generációt megszólít (jómaga foltvarróként nemrég díjat nyert a Néprajzi Múzeum Foltvarrás kékben című kiállításán).

A tájház, mint közös emlékezet
Az Algyői Tájház története a helytörténeti gyűjtés fontosságára is ráirányítja a figyelmet. Az intézmény 2001-ben kezdte meg működését, céljai között pedig a helyi értékek összegyűjtése, feldolgozása és a hozzáférhetőség szerepel. A halászathoz, a kovácsmesterséghez és más hagyományos tevékenységekhez kapcsolódó tárgyi és dokumentumörökség mellett az archív fényképek, a nyelvjárási sajátosságok és a mindennapi élet emlékei is a település múltjának részei.
A tájház egyik erőssége, hogy nem egyetlen mesterség vagy történelmi korszak köré szervezi a helyi múltat. A Tisza, a kovácsműhely, az önellátó háztartás és az olajbányászat története egyetlen település változó életvilágának összefüggéseiként jelenik meg: a folyó megmutatja, milyen természeti környezethez alkalmazkodott a közösség, a műhely, hogy milyen tudásra és munkamegosztásra épült a hagyományos gazdaság, a két lakószobai időmetszet pedig, hogy milyen gyorsan változott a világ a 20. század második felében.
A tájházak jelentősége éppen az ilyen összefüggések feltárásában rejlik. Egy ház és a benne elhelyezett tárgyak önmagukban is értékesek, de igazán akkor válnak élő örökséggé, ha a látogató megérti a használatukhoz kapcsolódó tudást, a mögöttük álló emberi történeteket és a környezet szerepét. Algyőn a folyó nem háttér, a kovácsműhely nem pusztán egy régi foglalkozás emléke, az 1930-as és 1970-es évek lakóterei pedig nem csak berendezett szobák. Együttesen egy közösség alkalmazkodásáról, munkájáról, veszteségeiről és újrakezdéseiről mesélnek.

A Tisza továbbra is része Algyő mindennapjainak, amiként a folyóhoz kötődő emlékezet is a helyi identitás egyik forrása – ma már a horgászok paradicsoma a térség. A tájház ezt az emlékezetet teszi bejárhatóvá: megmutatja, hogy táj és ember története nem választható el egymástól, és hogy a múlt megőrzése nem egyszerűen régi tárgyak megmentését jelenti. Sokkal inkább annak a tudásnak és tapasztalatnak a továbbadását, mely segít megérteni, miként formálta egy folyó, egy mesterség és a történelmi változás egy település életét.
„Feljött a hold a Tiszára. Csend borult a fűre, fára, Szeged alatt, a szigetnél áll egy ócska halászbárka. Holdvilágnál fenn a bárkán halászlegény ül magában: ül magában, s furulyál; furulyál az éjszakában.” Gárdonyi Géza így ír a szőke folyóról, a tiszavirágzás bölcsőjéről, így ír égnek és földnek uráról, otthonról, bőség teremtőjéről, szeszélyes szeretőről, élet forrásáról, pusztító árról, aki ad és elvesz. Aki simán és szelíden ballag, aki zúg és bőg, és aki, ami nélkül nincs magyar sors és magyar történet. A világok határán.
A sorozatot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Hagyomány- és Ismeretátadás Kollégiuma támogatja.