Mi történik akkor, ha a szemünk olyasmit lát, ami valójában nincs is ott? Miként éli meg az elme ezt az intellektuális rászedést? Hogyan keretezzük át azt, hogy végső soron a valótlant tettük meg valóságélménnyé? „Számomra a kinetizmus az, ami a néző elméjében történik, amikor a szem kénytelen egy eleve instabil érzékelési mezőt rendezett egésszé szervezni” – mondta Victor Vasarely, Paul Klee pedig a valóságészlelés ugyanezen pontján azzal az állítással él, hogy „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá teszi azt.” Akárhogyan is, varázslat az, amikor felkérdezzük a megélést, a megismerést, a megtapasztalást, amikor mint gyermek a vidámparkban ujjongunk egy megismételhetetlen pillanat okán, vagy a bűvész mozdulatait kutatva válunk egyszerre nyomozókká, magunk is varázslókká és a tökéletes trükk örök haszonélvezőivé. Vannak művészek, mágusok, teremtő géniuszok, akik százszor, ezerszer, milliomodszor teremtenek új és új csodát egy-egy gondolatukkal, kompozíciójukkal, mert az, akárhányszor kapcsolatba kerülünk vele, más szeletét mutatja a világnak, más szivárvány horizontját a tapasztalásnak, más élménykockáját a valóság valótlanságának.
Victor Vasarely: Dirac, 1978
Vasarely volt az egyik első művész, aki nem a világot festette meg, hanem azt, ahogyan az emberi agy létrehozza a világot. A Szépművészeti Múzeum 2026. augusztus 16-ig látható Vasarely 120 című nagyszabású kiállítása az ő zsenije előtt adózik, termeken keresztül, színekkel, hangulatokkal, kiegészítő inspirációkkal azt a megélést sokszorozva számunkra, amikor azt érezzük, hogy bár a képek mozdulatlanok, mégis, előttük állva, nem tudjuk nem érezni, hogy történik valami. Mintha hullámozna a fal, kifelé domborodna a sík, elcsúsznának a formák, pulzálni kezdene a tér. Az ember óhatatlanul közelebb lép, majd hátrébb, oldalra fordul, újra ránéz. Nem azért, mert nem érti, hanem mert a szeme nem hajlandó beletörődni abba, hogy amit lát, az valójában mozdulatlan.
Vasarelyről beszélni nem egyszerű, mert a gondolatok elnőnek megannyi irányba: a Gestalt-pszichológia, a kinetikus művészet, Einstein relativitása, Dalí időélménye felé, sőt még a mai mesterséges intelligencia által generált képek világa is felmerülhet a mester kompozíciói láttán, mint egyfajta előszobája a jelen látásának, érzékelésének, megfogalmazásának és átkeretezésének. A jelen múlttá válásának töredékpillanata az ő művészete és nyomában a mi érzékelésünk mindig más és ugyanolyan, mindig új és régi, mindig egyéni és kollektív, mely érzékelés nyomában már zubog is tovább az idő, teremtve újabb és újabb ablakokat valóságunk és képzeletünk izgő-mozgó-kaleidoszkóp-kupoláján.
Victor Vasarely: Ferde / Oblique, 1966
A Szépművészeti Múzeum Vasarely 120 című nagyívű kiállítása nem pusztán egy jubileumi visszatekintés, sokkal inkább utazás - annak a művésznek a gondolkodásába, aki talán elsőként értette meg igazán, hogy a 20. század második felének legizgalmasabb kérdése már nem az, mit ábrázol egy kép, hanem az, hogyan működik maga a látás. A tárlat több mint száznegyven alkotáson keresztül követi végig az életmű fontos és különleges állomásait, a korai grafikai munkáktól az ikonikus op-art munkákig, miközben dokumentumok, fotók és filmfelvételek segítenek megérteni azt a szellemi utat, mely Vasarelyt a modern vizuális kultúra egyik legnagyobb újítójává tette.
Victor Vasarely: Maamor, 1969
Az életműkiállítás a Szépművészeti Múzeumtól megszokott és szinte már várható módon kontextusba helyezve mutatja be Vasarely életművét, a korai művektől az absztrakció felé vezető úton át egészen a kinetizmus megszületéséig, miközben az Optikai illúziók diadala és a Művészet mindenkinek szekciók szépen árnyalják az amúgy számos aspektusból vizsgálható narratívát. A mester egyik tételmondata, mely úgy hangzik: „...ahhoz, hogy egy mű kinetikussá váljék, a nézőnek magának is mozognia kell...”, tartalmilag szépen megágyaz a reprezentatív válogatás minden egyes darabjának, legyen szó a Születések sorozat enyhén szabálytalan vonalhálózatainak monokróm vibrálásáról, a korai geometrikus alkotásokon egymásba botló sík és tér bizonytalan élményéről, a grafikus munkákon vizsgált illúziókeltésről, a Zebrák sorozat optikai csodájáról, a térbeli installációk körbejárást követelő bűvészetéről, a négyzetek és rombuszok hunyorgásra és fejbillentett élesre pislogásra hívó táncáról, a színek és formák tobzódó repetíciójáról, a kozmosz térbe hajlításáról, a látás, mint a megismerés felszenteléséről, a tervekben, tanulmányokban, vázlatokban kikristályosodó kutatómunkáról, mely egyszerre táptalaja Vasarely művészetének és megoldása, az alkotófolyamatot elmélyítve, magyarázva, alátámasztva, summázva és indokolva is. Kinyúlnánk a térben, megérintenénk a képeket, hogy tényleg nem emelkedik-e ki az kocka ott, hogy valóban sík felületre képzelünk-e domborút és homorút, kiszögellőt és hullámosodót, hogy tényleg ezerféle olvasata, nézete, élménye lehet-e vajon ugyanannak a kompozíciónak, hogy legalábbis zsonglőr-e az alkotó, tudós vagy kutató, hogy az általa teremtett világ ilyen varázslatos, ilyen játékos, ilyen okos és ilyen titokzatos.
Victor Vasarely: Orion-Noir (A "Kanta" sorozatból), 1970
Az op-art, azaz az optical art – első pillantásra játék a szemmel. Második pillantásra már filozófia, melyben nem a tárgyak kerülnek fókuszba, hanem az észlelés, és már nem az a kérdés, mit látunk, hanem az, vajon hihetünk-e annak, amit látunk. Vasarely művészete szinte minden alkotásánál ugyanazt a táncrendet követi, ha már igent mondtunk egy közös keringőre – vagy a korszak szerint hitelesen egy laza swingre: meglátjuk, közelebb lépünk, úgy értelmezzük, majd távolabb lépünk, ott újraértelmezzük, immár megváltozik a nézőpontunk, a megélésünk a műről, bizonytalanná válik, amit eddig hittünk, hogy megint, egészen új rétegek mentén átdefiniáljuk az eddig tapasztaltakat. És mindeközben a kép, mintha mozdulna, jóllehet, természetesen nem, mi pedig szépen lassan rájövünk – sokadjára, de mindig nagy örömmel és izgalommal -, hogy a kép minket, mindenkori befogadókat használ fel létrejöttéhez, mely újra és újra születésben tulajdonképpen a valóság folyamatosan irizál, flörtöl velünk, tekereg-csavarog-moccan és forog, azzal az ígérettel, hogy ő bizony soha nem lesz ugyanolyan vagy unalmas vagy önismétlő. Így tehát a valóság ezerarcú illúzióját teremti meg Vasarely, de az illúzió alatt nem a megtévesztést, sokkal inkább az eleve alkotást kell értenünk. Aminthogy a látás is ilyen elve alkotó folyamat, mely az elmét segítségül hívva képes feje tetejére állítani a világot, benne a térrel. Vasarely talán Dalihoz gondolkodott hasonlatosan a minket körülvevő szabályairól, határairól, csak míg Dali az időt vizsgálta, az emlékezetben, a tudattalanban, az álomban, a művészetben, addig Vasarely a valóságot kívülről bontotta fel, szedte ízeire és tálalta kedve szerint, akár egy játszó gyermek, egy homo ludens.
Victor Vasarely: Peer-Rouge, 1977
Vasarely képei e játék ellenére és következtében meglepően közel állnak a tudományhoz. A geometria nála nem hideg racionalitás, hanem kísérleti laboratórium. Körök, négyzetek, rombuszok, színek és formák olyan rendszereket alkotnak, melyek folyamatos munkára késztetik az agyat, hiszen a szem mozgást érzékel ott is, ahol nincs, mélységet ott, ahol csupán festék borítja a vásznat, dolgozni kell, iparkodni, ha jóban akarunk lenni a képekkel, menni kell velük, el, egészen az érzékelés határára, és még tovább is. Vasarely, korát és a tudományt megelőzve, tulajdonképpen azt kutatta a művészet eszközeivel, hogy miként hozza létre az agy a tér és a forma érzetét, s tette ezt intuitív pontossággal. De ennél még tovább megy: azt a modern állítást teszi meg szinte az összes művében, hogy a valóság nem feltétlenül objektív, azaz esetünkben a kép ugyanaz marad, mégis minden néző mást lát, a távolság, a fényviszonyok, a rászánt idő függvényében. Így tehát, bár vásznakat látunk, képeket nézünk, ráadásul a Szépművészeti Múzeumtól megszokott beágyazottságban, gondosan, idővonallal térben és korszakokban elhelyezve, színekre, belső narratívákra osztott, ritmizáló terekben, a látvány mégsem a falakon születik meg, hanem a szem és az agy közös munkájában – kinek-kinek más-más tempóban, mélységben, élességben, jelentésben.
Victor Vasarely: Trybox, 1979
Nem véletlen talán, hogy Vasarely egy évre rá látja meg a napvilágot ezen a gyönyörű bolygón, mint ahogyan Einstein forradalmi felismerései megrengetik ugyanezen gyönyörű bolygót, így mikor a magyar-francia művész alkotni kezd, az idő és a tér már nem abszolút kategóriák, már függenek számos tényezőtől, és bár Vasarely nem a relativitáselméletet illusztrálja, gondolkodása ugyanabból a szellemi korszakból táplálkozik, a felismerésből, hogy a világ nem feltétlenül olyan stabil és egyértelmű, mint amilyennek évszázadokon át hittük.
Éppen ezért a Szépművészeti Múzeum Pócs Veronika és Zombori Mónika kúrálta Vasarely-kiállítása nem nosztalgikus visszatekintés egy művészeti irányzatra, inkább meglepően kortárs élmény. Abban a korban, amikor virtuális valóságok, mesterséges intelligencia által generált képek és algoritmusok alakítják a környezetünket, Vasarely művei új jelentést kaphatnak. Arra emlékeztethetnek minket, hogy a látás soha nem pusztán passzív befogadás volt. Mindig is értelmezés volt, döntés valami mellett, elköteleződés, választás, súlyozás, a fókuszálás lehetőségének kiaknázása, ha tetszik, önállósuló aktus, melynek során valamit észreveszünk, míg más felett elsiklunk. És talán ezért olyan nehéz elszakadni ezektől a képektől. Mert elindítanak bennünk valamit, egy apró bizonytalanságot, egy kétely csíráját, vajon valóban azt látjuk, ami előttünk van? És ebben a vajon-ban, tényleg-ben, valóban-ban olyan erősen és tudatosan létezünk felkérdező entitásként, mely élménytől nehezen búcsúzunk.
Victor Vasarely: Woo, 1972-1975
Victor Vasarely nem csak új formákat adott a művészetnek, hanem új nézőt teremtett hozzá, társat, a tökéletes, művészien felépített trükkhöz. Vannak alkotók, mágusok, teremtő géniuszok, akik százszor, ezerszer, milliomodszor teremtenek új és új csodát egy-egy gondolatukkal, kompozíciójukkal, mert az, akárhányszor kapcsolatba kerülünk vele, más szeletét mutatja a világnak, más szivárvány horizontját a tapasztalásnak, más élménykockáját a valóság valótlanságának. Vasarely ilyen volt. És amikor azt mondta: „Számomra a kinetizmus az, ami a néző elméjében történik, amikor a szem kénytelen egy eleve instabil érzékelési mezőt rendezett egésszé szervezni”, akkor végső soron táncba hív valamennyiünket. Hogy keretezzük át a látottakat, kérdezzük fel az észlelteket és sose feledjük az így született élményt, a közösen teremtett valóság felett érzett gyermeki örömöt. Merleau-Ponty szerint „A világ nem az, amit gondolok róla, hanem az, amit megélek”. Így valahogy. Vasarelyre igent mondani: bebocsátást nyerni egy játékos, tudományos, kalandos, izgalmas, serkentő és személyre szabott világba. Vasarely univerzuma a csodák birodalma. A valóság ezerarcú illúziójával. Szivárvány-horizonttal. A jelen múlttá válásának törékeny pillanataival.
fotók: Szépművészeti Múzeum
