A Néprajzi Múzeum a költözésre készülés időszakában is folytatja publikációs tevékenységét. Az intézmény február 25-én az MTA BTK Néprajztudományi Intézetben könyvbemutató keretében újabb kiadványai közül a négy legfontosabbat mutatta be. A kötetek mögött mind fontos tudományos feltáró munka és kutatások állnak.
Néprajzi Értesítő XXX (2019). Szerkesztő: Szarvas Zsuzsa
118 év, száz évfolyam. Egy intézmény létrejötte, formációs folyamatai, a néprajzkutatás története, meghatározó személyiségek és kutatási irányok, tárgy- és gyűjteménytörténet, és sok minden más. Ezeknek mind lenyomata a Néprajzi Értesítő, az Annales Musei Ethnographiae.
1900-ban jelent meg először, kezdetben az Ethnographia folyóirat mellékleteként, majd 1935-től önálló évkönyv formájában. 1900–1916 és 1926–1943 között, majd 1954-től folyamatosan jelent meg, 1917–1925 és 1944–1953 között szünetelt. A szakmai közvélemény az anyagi kultúra tanulmányozásának egyik legfontosabb forrásbázisaként, az ilyen irányú kutatások publikációs helyeként tartja számon. Mindvégig meghatározó szerepe volt a Néprajzi Múzeum tudományos műhellyé válásában, integrálta és az intézményhez kapcsolta az anyagi kultúra és a muzeológia iránt érdeklődő kutatók szakmai tevékenységét. 1900-ban jelent meg az első évfolyam az Ethnographia mellékleteként, Jankó János szerkesztésében, „5 színes, 10 fekete-fehér ábrával, 20 szövegábrával”, Jankó emblematikus tanulmányával, A néprajz Finnországban címmel. A finnországi kapcsolatok, a finn múzeumok megismerése végig meghatározó jelentőségű, vissza-visszatérő példa volt nemcsak a néprajztudomány, hanem konkrétan a Néprajzi Értesítő történetében is.
Az első néhány évben egyformán volt jelen az egyes számokban a magyar és a nemzetközi anyag bemutatása, például híradás Bíró Lajos kutatóútjairól vagy Festetics Rudolf gróf naplója részleteinek publikál. Megjelentek különböző tárgytípus-ismertetések (nem feltétlenül szorosan a múzeumi anyaghoz kapcsolódóan); gyakoriak voltak az egyes településeket bemutató – általában néprajzi adalékok vagy hasonló címmel megjelenő – komplex néprajzi írások, sokáig hangsúlyosak maradtak a viseletleírások, háztípus-bemutatások, népi építészettel foglalkozó írások, halászati, fizikai antropológiai kutatások beszámolói.
1972-ben és 1973-ban a százéves Néprajzi Múzeumot köszöntötték az Értesítő számai két szakmai tanácskozás előadásaiból készült tanulmányokkal. Hofer Tamás a Néprajzi Múzeum tudományos és muzeológiai kapcsolatairól értekezett, és a gyűjtemények fontosságát hangsúlyozta a kutatás számára: „[…] a gondjainkra bízott tárgygyűjtemények még sok olyan tudományos tanulságot hordoznak, amit az előttünk járó nagyérdemű kutatók nem olvashattak ki belőlük. A társadalomtudományok s a történetírás új eredményei segítségével megszólaltathatók a magyar társadalom alakulásának sajátosságairól, a modern közműveltségünkbe iktatott jelentős népi elemek mivoltáról, arról a magunkkal hordozott történeti örökségről, amit jelenünk megértéséhez, jövőnk tervezéséhez is figyelembe kell venni. Továbbmenően, a paraszti műveltség, paraszti társadalom mozgástörvényeinek feltárására tett erőfeszítések hozzájárulhatnak annak a száz évvel ez előtt romantikus lelkesedéssel előre látott, egyetemes emberi tükörnek új módon való összerakásához is, amelyben az egész emberiség történetében kereshetjük majd saját vonásainkat.”
A Néprajzi Értesítő legújabb, századik, jubileumi száma hangsúlyosan gyűjteményközpontú. A Néprajzi Múzeum a hamarosan elkészülő új épületében több állandó kiállítást tervez. Az ennek megvalósításához szükséges gyűjteményfeltáró és értelmező, elemző munkákból ad ízelítőt ez a kötet.
Többszólamú múzeum – Szerkesztők: Foster Hannah Daisy, Földessy Edina, Hajdu Ágnes, Szarvas Zsuzsa, Szeljak György
A fordításkötet tíz tanulmánya jeles múzeumteoretikusok és kurátorok tollából a kortárs néprajzi muzeológia fontos csomópontjait jelöli ki. A szövegek foglalkoznak a néprajzi múzeumok múltjával, jelenével és jövőjével, azokkal a dilemmákkal, amelyek a 21.század eleji néprajzi muzeológiát jellemzik. Elemzik a kulturális antropológia és a néprajzi múzeumok kapcsolatát, a társadalmi múzeumok szerepét, a kortárs tárgykultúra sajátosságait, illetve a néprajzi tárgy jelentésmezőinek változását. A különböző nézőpontokat tükröző elméleti megközelítéseket konkrét kiállítások kurátori praxisainak bemutatása egészíti ki.
A kötet látlelet a 21.század elejének –elsősorban néprajzi– múzeumokat érintő problémáiról, amelyet haszonnal forgathatnak múzeumi szakemberek, néprajzosok, antropológusok, társadalomtudósok, egyetemi hallgatók, de a múzeumok átalakulása iránt érdeklődő nagyközönség is.
Bata Tímea: Műtermi fotózás Békés megyében (1872–1921)
A Néprajzi Múzeum Képtár sorozatában megjelent kötet válogatást ad közre a vidéki fényképészműtermek Néprajzi Múzeumban fellelhető anyagából. A kiadvány hat műterem munkáiból válogatva mutatja be az életúthoz, a közösségi élethez kapcsolódó felvételeket, a háborús korszakhoz kapcsolódó családi fotókat, a fényképész műtermek sajátos világát.
A Néprajzi Múzeum fényképgyűjteményében közel ötezer darab, a történeti Békés megye területén készült felvétel található. A teljes békési gyűjteményi anyag jelentős egysége, mintegy harmada (1650 üvegnegatív) az 1910-es éveket reprezentáló, hat, többségében fotótörténeti szempontból még fel nem dolgozott helyi műteremben készült: Békés Gyula gyulai, Horváth Viktor békési, a Vörös testvérek békéscsabai, Szabó Imre endrődi (és gyomai), Kocziha András gyomai és Szeghalmi Gyula szeghalmi műtermének felvételei. Ez a műtermi egység a szakma és a nagyközönség számára egyaránt ismeretlen, fotótörténeti szempontból is releváns adatokkal szolgál.
A Néprajzi Múzeum munkatársai a pusztuló néprajzi javak felgyűjtése érdekében, minisztériumi támogatással 1921-ben a vidéki fotóműtermeket járták üvegnegatívok vásárlása céljából. Az országos gyűjtés keretében közel húszezer üvegnegatív került a múzeumba, ennek nyolc és fél százaléka békési vonatkozású. Az ebből származó és a kötetben feldolgozásra került békési fotóanyag lehetőséget ad a korszak alapvetően parasztpolgári társadalommal bíró városi és vidéki lakossága fényképezkedési alkalmainak megismertetésére. A portrék, esküvői felvételek, teljes és hiányos (háborús) családi képek, csoportképek az adott helyszín nemzetiségi viszonyainak megfelelően reprezentálják a magyar, szlovák, esetenként a német és román viselet megtartását, átalakulását. A kisebb számban a házakhoz kiszállva készült portrék, a településen élők szokásait, piacozását dokumentáló felvételek a műteremből kilépő fotográfus munkáját villantják fel. A korpusz számos darabja jelzi a korabeli műtermi miliőt, a kellékek használatát. A felvételek és a hozzájuk kapcsolódó műtermek története jól mutatja azt a sokszínűséget, sokféleséget, mely a megyén belül létezett, mind a polgári viselet átvétele és használata, mind a fényképezkedési lehetőségek terén. Részletek itt!
Fejős Zoltán: Amerikai magyar műtermi fényképészek az 1880-as évektől a második világháborúig
Az 1920-as népszámlálás szerint mintegy 500 ezer magyar, illetve magyar származású népességgel lehet számolni az Egyesült Államokban. Egy részük kisebb-nagyobb munkástelepeken, iparvárosok etnikai negyedekben lakott, mások szétszóródtak a kontinensnyi ország egész területén. Ahol élénkebb magyar közösségi élet zajlott, létezett „magyar negyed”, kiépült egy sajátos etnikai jellegű infrastruktúra és közösségi-kulturális intézményhálózat. Az egyik jellegzetes etnikus intézményt a fényképészstúdiók képezték. A fényképészek sokoldalúan szolgálták az individuális-családi és tágabban: a közösségi igényeket. Az olyan nagyvárosokban, mint New York, Cleveland, Detroit, vagy a kisebbekben, mint New Brunswick rendszerint egyszerre többen is tevékenykedtek. A hivatásos fényképészek egy része Magyarországról kivándorolt mester volt, kisebb hányaduk az új hazában sajátította el a mesterséget, néhányan amerikai születésű magyarok voltak. Munkásságuk híre nemigen jutott el Magyarországra, még a fotótörténet beavatottjai sem ismerik felvételeiket. Képeik magas színvonalon örökítik át egy elsüllyedt világ emlékezetét az utókorra. A kiadvány az amerikai magyar fotóörökségnek ezt az ismeretlen, de markáns rétegét dolgozza föl és foglalja össze. Egyszerre nyújt adattári rendszerben alapvető adatokat az amerikai magyar fényképészekről, valamint – a szűkös keretek szabta – társadalomtörténeti és vizuális antropológiai elemzést a fotókról és a fő alkotókról.
