„A magyar mennybolt: sors. Alacsony és aki nagyon fölemeli a fejét, beleütközik a magasságba. Ezért járnak olyan sokan horgasztott fejjel művészetünk mezőnyein...” – írta Révész Béla 1926-ban egy Fényes Adolfról szóló költői tanulmányában. És szavai nyomán szinte látjuk, amint a festő görnyedt háttal kémleli a horizontot, hogy mégiscsak lehozza nekünk Isten angyalait. Vigyázva, nehogy a boltozat megsérüljön, vigyázva, nehogy Isten felébredjen. Vigyázva, nehogy a horizont eltűnjön fürkésző tekintete elől. Fényes a fényből szőtte képeit, a csendből formált poézist. Művészete nagy teremtés volt, mindig az élet legfontosabb dolgainak ürügyén. Fényes sok világba volt bejáratos, talán az a fajta művész és ember lehetett, aki sosem volt fiatal, akinek vállaira ez a sánta világ úgy támaszkodott, mint azokra a lelkekre, akiknek a tekintetük születésüktől fogva idős. Fényes varázsló volt, a színek, a formák és az azokból összegomolygó lelkek varázslója, amiként Bálint Aladár írta róla 1905-ben: „Álmainak színes hímpora ott tündököl a köznapi témákból feldolgozott munkáin, a titokzatos űr felett való lebegésnek lendülete nem szűnt meg akkor sem, amikor elhagyta az álmok országát”.
„Nagyon szeretem a bibliát... De csak úgy akarom ismerni, ahogyan gyermekkoromban olvasgattam...” – mondta egyszer a papi családból származó Fényes Adolf. És valamiként így lehetett ő az élettel, a művészettel: gyermeki hittel és kíváncsisággal figyelte környezetét, miközben maga volt egy egész korszak: a kiegyezés évétől a második világháború végéig küzdve, tanulva, magán átmosva ezt a sáros drágakövet, ezt az illanó, suhanó, igaztalan és számonkérő életet. Munkái nem voltak modernek, nem voltak avantgárdak, nem kavartak viharokat, de a lélek legnemesebb szólamain szóltak, meséltek, kérdeztek, álmodtak. A Magyar Nemzeti Galéria 2026. március 15-ig kamarakiállítással emlékezik A csend képei címmel az 1867-től 1945-ig élt alkotóra, akinek neve kikopott a köztudatból és közízlésből, jóllehet, alkotásai a nagy mesterek közé emelik őt.
A kiállításnak, melyet Plesznivy Edit kurátor és Horváth Ágnes kurátorasszisztens jegyeznek, külön érdeme, hogy Fényes Adolf emlékét úgy polírozza fényesre és ragyogóra, hogy közben egy reprezentatív kötetben 11 tanulmány mellett az életmű aspektusainak felderítése, feltárása, leirata is megtörténik. Ami azért is fontos, mert azáltal, hogy az utókor haladó hagyományként tekintett Fényes művészetére, ezzel meg is bélyegezte őt. A szegénység festője címkét hallva gondolhatunk bár a barázdált arcokra, a gyűrt vonásokra, az erek kékjétől hideget hozó kezekre, mégis az említett realista világ, a Szegényemberek élete festményciklus a négy évtizedes életműnek mindössze a negyedét tette ki. Fontos tehát a visszatanítás, az átkeretezés, a helyreállítás, melyet a Magyar Nemzeti Galéria kisméretű kamarakiállítása a festő emlékéhez méltón el is végez. A teljes életmű lefedésére való törekvés érezhető a csúcsművek egymás mellé simításából, akárha minden egyes alkotás egy-egy problémafelvetés, művészi törekvés metaforája lenne, egyfajta ablakként további hasonló képekre, és arra szólítva fel, hogy mi magunk fedezzük fel az életmű további hasonló darabjait, menjünk utána Fényes életének, művészetének, emeljük őt vissza a magyar művészet nagyjainak porondjára.
A csend képei. Fényes Adolf (1867- 1945) emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Galéria első emeleti kamaratermében a művész halálának 80. évfordulója előtt tiszteleg a művész jellegzetes korszakaiból származó remekművekkel, stilárisan sokszínű és témáiban rendkívül változatos alkotásokkal. A Mákoskalács című fogadókép szomszédságában függő Öreg festő téli tájban című festmény, így, karácsony közeledtével megkapó és szívszorító: szürke, súlyos-ereszkedő égbolt alól, fagyos tájban néz ránk egy örök aggastyán tekintetén keresztül Fényes. Talán búcsúzik tőlünk, vagy egy valaha volt búcsú emlékképeként tartja vállával az alacsony magyar mennyboltot. Mintha a kép már eleve múltidőben született volna, mintha azt üzenné vele a művész: itt jártam, alkottam, ez voltam. A kamarakiállításon, mely érzékenyen, otthonosan, egyszerűen, mégis artisztikusan állít emléket egy folyton a világot figyelő, mindig éber, mindig megmutatni kész művésznek, a 19–20. század fordulójára utazunk vissza, ahol a modernizmus iránt elkötelezett hazai alkotói körben kitüntetett hely illette meg Fényes Adolfot. Munkássága a realizmustól az impresszionizmuson és a posztimpresszionizmuson át ívelt, budapesti, weimari és párizsi tanulmányok, kortárs tendenciák, klasszikus mesterek hagyatéka és iskolája mentén. Aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt, alapítója és sokáig tanára a szolnoki művésziskolának. Állandóan képezte magát, feszes napirendje volt, és amilyen vicces, kedélyes emberként ismerték, olyan ellentmondást nem tűrő volt a munka, az alkotás terén.
Korai stílusát erőteljes, drámai, naturalista kompozíciók jellemezték, 1905 után azonban napfényes, friss tájak, kisvárosi utcák, parasztudvarok jelentek meg festészetében, izzó színekkel, meghitt hangulatokkal. Egyik legmarkánsabb, legjellemzőbb időszaka volt az 1910-es évek elején kialakult, úgynevezett enteriőrkorszaka: csendéletek és kispolgári enteriőrök, kastély- és templombelsők jelentek meg képein. Művészetének két világháború közötti időszakát a hétköznapi valóságtól eltávolodó világok sora szegélyezi: bibliai jelenetek, és viharos-romantikus hangulatú tájképek. A kamarakiállítás már említett szép kísérője, a tanulmánykötet, a festő életútját, családi hátterét csakúgy feltérképezi, mint az őt körülvevő és minden bizonnyal megtermékenyítő társadalmi közeget. Felfejteni törekszik ezen túl az életmű stiláris és tematikai sokféleségét, a szakmai fogadtatást, miközben úttörő módon elsőként közli a mester mintegy 800 darabot számláló œuvre-katalógusát.
Fényes, aki már 16 évesen rajzolt és karikatúrái a Borsszem Jankó oldalain szerepeltek, rendszeres alkotója volt a Műcsarnok kiállításainak, az állam már 1895-ben megvásárolta a Szépművészeti Múzeum számára A pletyka című képét, a millenniumi tárlaton bemutatott, Civódás című alkotásáért ösztöndíjat kapott, a párizsi világkiállításon pedig díjazták A család című művét. Mégis, talán örök tragédiája, hogy közönsége nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mély nyomorral, drámával, nélkülözéssel, szenvedéssel szembesüljön, és ezt a – ma már azt mondhatnánk - jövőtudatos és jelenkritikus attitűdjét nem szelídítették későbbi napfényes, izzó, ragyogó-fényes képei sem. 1905-ben, a Művészet folyóiratban így írt róla Lyka Károly: ”eredendő bűne, hogy a legalsó tízezer képviselői láthatók a keret drága aranylécei közt. Nyomor, szociálizmus, rongy és piszok, az állat az emberben - ilyen s ehhez rokon megjegyzésekkel eksz-kuzálta magát a közönség, amikor mégsem vitte a szalonjába a tehetségben bőven meg-fürösztött képeket. Láthatatlan vasrács választotta el Fényes proletárját a vernissage előkelő uraitól. Csak az intő tábla hiányzott még: "Ne tessék hozzányúlni, harap!” Miközben ugyanitt, kicsit később, a legendás művészettörténész és kritikus nem átall így fogalmazni: „Színfoltok kerülnek egymás mellé, szélesen, laposan, nagy kontúrokba foglalva; de ezer részlet szorul beléjük, s mi megkapjuk az impresszió velejét”.
A Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítása törlesztés. Törlesztés kollektív mulasztásunk fejében, kollektív kultúránk lehetőleg minél tökéletesebb verziójának megteremtése érdekében. Nemes és fontos törlesztés, csúcsalkotásokkal, ciklusok megrajzolásával, élet és életmű összehangolt, összesimított, egymásra hajtogatott sorspillanataival. Törlesztés egy olyan művész előtt, aki lábával a magyar földet taposta, de szellemével az ereszkedő égbolt felé törekedett, a felhők fölé, a kékség fölé, olyan magasba, ahol még az angyalok is elszédülnek, és fel, tovább, a sötétség alatti utolsó szempillantásig. Hogy onnan aztán mégiscsak lehozza nekünk Isten angyalait. Vigyázva, nehogy a boltozat megsérüljön, vigyázva, nehogy Isten felébredjen. Vigyázva, nehogy a horizont eltűnjön, és mi árván maradjunk. És abban a bizonyos 1926-os tanulmányában így folytatja Révész Béla: „A legszebb lendülések megszegődnek. A dóm, mely úgy tetszik emelkednék, kalyibává válik. A napfölkelte úgy harsonázik, hogy déli verőt ígér naplementéig és belerútul a didergős szürkeségbe.”
Fényes Adolf sánta világunk fénye és árnyéka volt. Déli verő naplementéig. Álmok színes hímpora.
