AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2022 díjat november 3-án adják át a Ludwig Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki kiállítását kiválasztva. A már megszokott három kategóriában folyik a megmérettetés, 4 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki és virtuális kiállítások pályázhattak az elismerésre. A 11 jelölt már csak arra vár, hogy a díjátadón fény derüljön az eredményre. Addig is ismerjük meg őket, drukkoljunk nekik!
Lássuk most a 4 millió forint feletti bekerülési költségű kategóriából a Maros mentiek a Nagy Háború lövészárkaiban című tárlatot. A Maros Megyei Múzeum kiállításának tartalmára, szemléletmódjára, látványára Bereczki Ibolya és Mihalkov György perspektíváján át kaphatunk rálátást.
Miért fontos ez a kiállítás múzeumi szakmánk és a közönség számára egyaránt? A téma jóval szélesebb, mint az első világháború, majd az azt követő néhány év gyökeres történelmi változásainak megjelenítése. Célja több, mint a korszak, helyi, térségi és erdélyi vonatkozásainak, hangsúlyosan emberi viszonylatainak feltárása és múzeumi megjelenítése. Három múzeumi szakma képviselői, régészek, történészek és néprajzosok voltak a kiállítás kurátorai, akik szoros együttműködéssel saját szakmai tudásukat és múzeumi gyűjteményeik anyagát építették be a tárlatba.
Hogyan lehet feldolgozni és bemutatni azokat az eseményeket, amelyekről a városban nagyjából fele-fele arányban élő (2011-ben a lakosok közel 45%-a vallotta magát magyarnak) két nép többnyire eltérően gondolkodik?
A Maros Megyei Múzeum hihetetlen bátorsággal és érzékenységgel beszél szól a feldolgozatlan és ki nem beszélt múltról, amely a mai napig gyakran betemetetlen lövészárokként húzódik magyar és román között. Ugyan nem volt témája a mindennapoknak, de érezhetően beárnyékolta a két nép együttélését az egyazon történelmi események eltérő megítélése. Az első világháborút lezáró békeszerződések számunkra nemzeti tragédia, hazánk megcsonkítása, míg a románoknak az országuk újraegyesítése és a nemzet felemelkedésének egyik legfontosabb eseménye. A kiállítás egyértelműen sugallja a feltett kérdésre a választ: a közös szembenézés legelső lépése elfogadni, hogy a másik ugyanarról az eseményrőlteljesen mást gondol. A tárlat páratlan belső szakmai összefogás eredménye a múzeumi tudományterületek kutatásai egybehangolásának és az eltérő gondolatmenetek közös, kompromisszumos bemutatásának kiváló példája. A kiállítás fő témái a Nagy Háború olyan kiemelt elemei, amelyek az embert és az őt körülvevő körülményeket, helyzeteket, a tragikus sorsokat állítják a középpontba.
A múzeum épülete, a barokk, egykori Toldalagi palota sajátosságai következtében a bejáratból nyíló központi belső tér meghatározza a belépők hangulatát, és a piros és a fekete színek dominanciája rögtön erős hatást vált ki, amelyet tovább növel az egykori kocsibejáróban elhelyezett, szintén pirosra és feketére színezett korabeli személyautó. Sajátos helyzet ez, amikor az ún. „boldog békeidők” utolsó pillanatát a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásáról szóló híreket, majd a hadüzenetről tudósító újságokat olvashatják a képzeletbeli kávéház vendégei. A múzeum belső udvarának adottságait ügyesen kihasználva egy utcarészletből lépünk be az Európa kávézót megidéző enteriőrbe, ahol „váratlanul” éri a látogatót a szarajevói merénylet és tanulmányozhatja a háborút megelőző hatalmi viszonyokat és érdekeket.
Az első világháború eseményeit, az 1916-ban hadszíntérré vált Erdély történetéről, a menekülésről, majd a visszatérésről számos egykorú forrás, és az utóbbi évek mikrotörténelmét feltáró tanulmányok sora tudósít, ugyanakkor különleges, módszertani szempontból is újszerű, eddig kevéssé ismert az egykori erdélyi hadszínterek múzeumi kiállításon történő bemutatása. A témához szorosan kapcsolódik maga Marosvásárhely és környéke, hiszen a földszinten elkülönülő tematikus egység az 1916-ban a Maros felső folyásánál kialakított több kilométeres lövészárokrendszert és annak vizsgálatát mutatja be. Terepasztal, légi felvételek, térképek, levéltári anyagok és a helyszínről előkerült leletek idézik meg a Keleti-Kárpátok védelmi vonalát és megtudhatjuk, hogy légi fotózásnak milyen fontos szerepe van a régészetben.
A kiállítás a lépcsőházban folytatódik, ahol– látványos illusztrációk között– az emeletre érve honvéddé válik a besorozott civil, és az orvosi vizsgálat után vonattal érkezünk meg a frontra. Ezután következik az első nagyobb tematikus egység, a borús égbolt molinó alatt húzódó, vesszőből font sánc-falakkal – megközelítőleg eredeti méretben – rekonstruált lövészárok-labirintus. Itt a földmérési, hadmérnöki munkálatokon túl megismerhetjük, hogy milyen erőfeszítéseket kívánt és miért alakult ki ez a hadviselési forma, amely végigkísérte a háborút. A különböző témaegységek beazonosítását saját piktogram és mottó segíti, amely általában egy kortárs visszaemlékezésből egy idézet. Az egyik ilyen szövegből megtudhatjuk, hogy a bakáknak az ezreddivízió-számon és a felettesek nevein kívül a legfontosabb, amit meg kellett tanulniuk, a konyha helye volt. A Monarchia hadtápozási rendszerének köszönhetően a katonák a háború végét leszámítva gyakran jobban étkeztek, mint az otthon maradt civilek. A lövészárok-hadviselés szintén nagy szervezettséget igénylő kihívása az egészségi ellátás és az alapvető higiéniai feltételek megteremtése volt. Ugyan pár nap lövészárok szolgálat után hátra vonták a katonákat a frontvonalak mögé pihenni, de az elhúzódó háború hamar szükségessé tette a védelmi állások kibővítését és bunkerek építését. Bepillanthatunk a korabeli szlengben rókalyuknak nevezett, éjszakai pihenőhelyül is szolgáló óvóhely fullasztóan kicsi szobácskájába, ahol ugrásra készen, menetfelszerelésben a fegyverük mellett aludtak a katonák.
A lövészárok tematika következő szakasza kicsit hátrébb húzódik a golyózáportól és a katonák lelki élete, feltöltődése, pihenése kerül előtérbe. A halál közelében a hitélet is felerősödik, ezért a tábori lelkészségnek fel kellett készülnie, hogy a különböző felekezetekhez tartozó katonák számára is biztosítsa az alapvető szolgálatot. A frontvonalból visszavont egységeknél a szabadidő a (cenzúrázott) levelezés, szórakozás, zenélés, kártyázás és a kézművesség ideje volt. Ilyenkor készültek löveghüvelyből azok a tárgyak, melyek a mai napig rengeteg lakásban mementóként állnak a polcon.A haditettek elismerését szolgáló kitüntetések rendszere a nagy háború egyik fontos motivációs eszköze volt, a fronton szolgálók és az otthon maradt családtagok számára motiváló erőt jelentett, amelynek hatása a háború előrehaladtával ugyan egyre kisebbé vált, azonban a hadijelvények számos család archív fotóján és relikviái között is megőrződtek.
Az ütközetek nemcsak a csatatéren zajlanak, hanem a hátországban is számtalan nehézséggel kellett megküzdeniük az otthonmaradtaknak. Ezért a bakák frontélményein kívül mindenképpen szükséges szót ejteni a férfiak nélküli családokról, akik politikától, zászlótól függetlenül ugyanazokat a harcokat vívták meg. A múzeum néprajzi gyűjteményébe tartozó székelykapun keresztül lépünk be a hátország nélkülöző családjainak az életébe. Miközben a tisztaszobában román és magyar nyelven is meghallgatunk egy frontról érkezett levelet, megtudhatjuk, hogyan érintette a civil lakosságot a rekvirálás, a nélkülözés és a feketepiac megjelenése. A kiállításhoz összegyűjtött gazdag fényképanyagot is ebben a szobában, érintőképernyőn böngészhetjük. Utunk során összesen három érintőképernyőn tanulmányozhatjuk a háttérmunkában összegyűjtött anyagot, de a kiállítás befogadását megkönnyítette volna egy-egy oldottabb hangvételű pihenőpont, amelyek interaktív megoldásokkal segíthetnék a látogatók kapcsolódását a témához.
A kiállításrendezés egyik alapvető feladata bevonni a látogatót és kialakítani a személyes kapcsolódását a témával, a Maros Megyei Múzeum ezt grafikai eszközökkel és a témavezetéssel oldotta meg. A kiállításhoz kapcsolódóan gyűjteményezett gazdag fotóanyagból készült tablókon a háborús hétköznapok szereplői, az egyszerű emberek kerülnek a középpontba, ezzel is segítve, hogy a látogató az események résztvevőjének érezze magát, amikor az életnagyságúra nagyított bakák fotói között sétál.Az egész tárlatra jellemző a néprajzi hangvételű történetmesélés, amely az átlagember – román és magyar oldalon egyaránt – nagyon hasonló közös élményei felől közelíti a témát és rendezi hat tematikus egységbe (kávézó, szövetségi rendszerek, sorozás, lövészárok, hátország, elcsatolás) a szarajevói merénylettől az impériumváltásig. Mivel a monarchia hadseregébe ugyanúgy soroztak be románokat, ahogy a román hadseregbe magyarokat, ezért előfordulhatott volna, hogy testvér testvért öl, ez a sajátos helyezt teszi még indokoltabbá a téma személyes hangvételű megközelítését.
Az utolsó terem – a kiállítás legérzékenyebb pontja – egyszerre állít emléket a háború lezárásának és Nagy Románia létrejöttének, mindeközben részletesen taglalja, hogyan zajlott le az uralomváltás 1918 és 1922 között. A korábbi termek narratívájának megfelelően a közös katona-sors nyitja ezt a tematikus egységet is a háborús hősök kultuszát hangsúlyozó fényképes fallal és a megyében található I. világháborús emlékművek bemutatásával. Maros vármegye királyi biztosának szimbolikusan megidézett irodája frappánsan foglalja össze a történelmi és földrajzi változásokat IV. Károly falról leszedett portréjával és a helyére kiakasztott román király, Ferdinánd képével. Az asztalon az elhervadt őszirózsa csokor mellett olvashatjuk a biztos 1919. január 18-án küldött utolsó táviratát, amelyben kifejti, hogy az erőszaknak engedve átadja a hatalmata hivatalát elfoglaló román katonáknak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlést néhány fennmaradt fénykép idézi meg, az ott elfogadott – mai napig viták kereszttüzében álló – nyilatkozatot archív felvételről hallhatjuk. Befejezésül pedig Ferdinánd király 1922-es gyulafehérvári megkoronázásának archív filmje zárja le az impériumváltást.
Ez a kiállítási egység sok vita és kompromisszum árán jött létre, mivel ennek az időszaknak teljesen ellentétes az értelmezése. Ezért a szövegeket a magyar és román munkatársak szavanként, mondatonként közösen fogalmazták meg olyan módon, hogy azok mindkét félnek megfeleljenek. Hosszadalmas, nehéz munka volt, de bizonyságot nyert, hogy van közös minimum, ami pedig jó kiindulási pont az árkok betemetéséhez. A következő szint pedig talán az lehet, amikor mindkét fél elfogadja, hogy egyazon eseményeknek eltérő értelmezései megférnek egymás mellett. Ezt a gondolatot vetítette elő Kós Károly 1921-ben a Kiáltó szóban, amikor megfogalmazta, hogy az erdélyi magyarságnak fel kell hagynia a passzivitással, be kell tagozódnia Romániába, mert csak úgy tudja kivívni magának a kívánt jogokat. Ezzel a záró gondolattal engedi útnak a látogatóit ez a rendkívüli alapossággal kidolgozott, látványos tárlat és szembesít minket azzal, hogy a közös múlttal való szembenézés már több mint 100 éve aktuális.
A kiállítás határozott és látványos grafikai arculata feszesen végigkíséri a témaegységeket és jól illeszkedik a térszervezéshez. A precízen megtervezett és magas minőségben kivitelezett installáció pedig bravúrosan áthidalja a néprajzi múzeum barokk terei és a világháborús téma közötti ellentétet. A kis termekbe kiválóan belesimul a lövészárkokat idéző zegzugos, kanyargós installáció és ügyesen fenntartja az érdeklődést, azáltal, hogy nem lehet rálátni a következő témaegységre. A tervezők arányosan és jó ritmusban használják a kiállításrendezés – szinte teljes – eszközkészletét, épített installációt, enteriőrt, műtárgyat, nagyméretű fotót, grafikát, makettet és multimédiát. A padlón és az emeletre vezető lépcsőn végighúzódó időszalag pedig segít a történelmi eseményekhez igazítani a téma modulokat úgy, hogy azok pusztán dátumok és tények maradjanak, és véletlenül se vigyék el a fókuszt a személyes hangvételű frontélményekről. A kiállításon bemutatott nagy méretű archív fotók során a felénk forduló katonatekinteteket élessé tették, ezáltal kiemelkednek a gyakran homályos háttérből. Ezek a szándékos kiállítástechnikai megoldások erős hatást gyakorolnak, közel hozzák az egykori emberi sorsokat, a háború nehézségeit megélők arca szinte belénk ég a látogatás során.
A kiállítás 2021. július 12-én, Marosvásárhelyen, a Maros Megyei Múzeum Néprajzi és Népművészeti osztálya épületében, a Toldalagi palotában nyílt meg, 2025. június 12-ig lesz látogatható. Kurátorai: dr. Marc Dorel, tudományos kutató, Néprajzi és Népművészeti osztály, Sárándi Tamás, muzeológus, Történelmi osztály, Pánczél Szilamér Péter, osztályvezető, Görgényszentimrei kastély és Limeskutató Központ.
Fotók: Bereczki Ibolya
