AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2026 szakmai konferenciával egybekötött díjátadóját 2026. október 19-én a Pénzmúzeumban rendezik meg. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén is két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri mindkét kategóriából 5-5 pályázót választott a jelöltek közé. Cikksorozatunkban ezeket a kiállításokat mutatjuk be részletesen! Lássuk most a Laczkó Dezső Múzeum Szenvedélyből tudomány - Közösségi régészeti kutatások Veszprém vármegyében című kiállítását!
„A történetek teszik a régészetet izgalmassá, lenyűgözővé, személyessé és egyetemessé” – írja Penelope Foreman brit közösségi régész, aki saját munkáját találóan a Chief Memory Maker and Storyteller, vagyis az emlékezet őrzője és történetmesélő szerepével is jellemzi. Gondolata jól érzékelteti azt a szemléletet, melyben a múlt megismerése nem csupán a tárgyak tudományos értelmezését, hanem az emberek és a történetek összekapcsolását is jelenti. Foreman szavai arról is tanúskodnak, hogy a történetek mai korunk muzeológiai hívószavai lehetnek – egy olyan attitűd fontos és megkerülhetetlen állításai, mely attitűd számára a kíváncsiság, a nyitottság, a kreativitás, a kutatás és a mesélés természetes hozzáállás tárgyakhoz, emlékezethez és identitáshoz. Történeteink mi vagyunk, bennük és általuk létezünk és válunk azzá, akik lenni szeretnénk és ismerjük meg, honnan érkezünk. A régészek, mint az emlékezet őrzői, a múlt és a történelem nyomozói pedig révészek kollektív sorsunk Sztüx folyóján, időpillanatok partjai között, történeteink lapjait összekötve.
A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum ilyesféle közös múlt megismerésre hív minket, felkutatott történeteink visszatanulására, s mindezt teszi a közösség, a részvételiség, a nyitott múzeumiság égisze alatt, közönségből közösséget építve.
Az intézmény több mint egy évszázada őrzi és kutatja a térség tárgyi és szellemi örökségét. Az 1903-ban alapított intézmény gyűjteményei a régészet, a néprajz, a történeti és iparművészeti emlékek, az irodalomtörténet és a képzőművészet területét egyaránt felölelik. A különböző tudományterületek együttese nemcsak a múlt sokféleségének bemutatására ad lehetőséget, hanem arra is, hogy a múzeum a tárgyakon keresztül különböző életvilágok, korszakok és emberi tapasztalatok között teremtsen kapcsolatot.
A gyűjtemények gyarapítása és tudományos feldolgozása mellett a közönséggel való kapcsolattartás is fontos része az intézmény munkájának. A múzeumpedagógiai foglalkozások, a családi programok, a szabadegyetemi előadások és a tematikus rendezvények különböző módokon teszik hozzáférhetővé a kutatások eredményeit. Ebbe a szemléletbe illeszkedik a 2026. május 28. és december 20. között látogatható Szenvedélyből tudomány – Közösségi régészeti kutatások Veszprém vármegyében című időszaki kiállítás is.
A tárlat nem egyszerűen új régészeti leleteket tár a közönség elé, hanem egy olyan együttműködési modell eredményeit mutatja be, melyben a múzeumi szakemberek mellett önkéntesek, helyi lakosok és nemzetközi résztvevők is szerepet vállalnak a kulturális örökség feltárásában és megőrzésében. A kiállítás így egyszerre szól tudományos eredményekről, közösségi részvételről és arról, hogyan válhat a múlt iránti személyes érdeklődés felelős, értékteremtő tevékenységgé, egyfajta kollektív történetmeséléssé, közös identifikációnk egyik lehetséges fabulájává, mítoszává, eredetmondájává.
A Laczkó Dezső Múzeum és az önkéntes fémkeresősök együttműködésének kezdetei nagyjából egy évtizedre nyúlnak vissza. A 2015 körül még alkalomszerűen megvalósuló közös munkát idővel tudatosan felépített kutatási program váltotta fel: ennek eredményeként jött létre az Utak Mentén Régészeti Tájkutató Csoport, mely elsősorban a római kori és középkori utak mentén található lelőhelyek kutatására összpontosít.
A program jelenleg 25–30 aktív taggal dolgozik. A résztvevők nem csupán terepbejárásokon és ásatásokon segítik a szakembereket, de a leletek feldolgozásában, az irodai munkában és különböző muzeális programokban is közreműködnek. A fémkeresős kutatás ebben a rendszerben tehát nem önmagában a tárgyak megtalálását jelenti: a leletek értelmezése, dokumentálása és tudományos feldolgozása a szakemberekkel való együttműködés részeként valamiféle közös felelősségvállalás és felderítés is, melynek origója a felfedezés öröme, végső állomása pedig a múlt megértése, annak tudományos megismerése. Hiszen egy tárgy jelentőségét nem kizárólag a szépsége vagy ritkasága adja, hanem az a történeti összefüggés is, melybe a lelőhely, az előkerülés körülményei és a többi lelet segítségével elhelyezhető.
A tárlat ezért a látványos tárgyak mellett a kevésbé reprezentatív leleteknek is helyet ad. A bándi Essegvár kutatásának bemutatásakor például a jellegzetes középkori darabok mellett fémhulladékok és nehezen keltezhető vastárgyak is megjelennek. Ez a megközelítés a régészeti munka valóságát mutatja meg: a kutatás nem csupán kivételes kincsek egymásutánja, hanem aprólékos, gyakran hosszadalmas értelmező folyamat, egymásra épülő és sokszor feleslegesnek tűnő állomások puzzletáblája – az elnevezés illusztratív szimbolikája ne tévesszen meg senkit, attól, hogy a közösségi régészet képes szórakoztató hobbi tevékenység és minőségi, hasznos énidő lenni, még nem nélkülözi a tudományosságot és a szakmaiságot, sőt. Csakis azok által nyerhet értelmet és értelmezést.
A kiállítás tizenegy tematikus, projektalapú egységben rendezi el a közösségi kutatások eredményeit. A látogatók a fémkeresős terepbejárásoktól a tervásatásokon át a néprajzi és hadtörténeti kutatásokig követhetik a múzeum munkáját. A bemutatott tárgyak időben is széles ívet rajzolnak: az őskortól a római és középkori emlékeken keresztül a 19. századi mindennapi élet tárgyaiig és a második világháború hadileleteiig hívnak minket utazásra.
Az aszófői Kövesdi templomrom 2024–2025-ös kutatása jól érzékelteti, milyen összetett történeteket őrizhet egyetlen lelőhely. A Balaton-felvidék egyik jelentős római kori villájának területén a 13. században templom épült, részben az antik épület köveinek felhasználásával. A feltárások során a római épületmaradványok mellett a romok közé ásott Árpád-kori sírok is előkerültek - a leletek így egymásra rakódó korszakokról, az épített környezet átalakulásáról és a helyszín hosszú történetéről vallanak.
Másfajta közösségi léptéket mutat a nagyvázsonyi, Kinizsi Pál sírjához kapcsolódó kutatás. A 2022 és 2025 között zajló munkában négy kontinens 25 országából összesen 90 önkéntes vett részt, a múzeum munkatársai, a helyi segítők és a régészhallgatók mellett. A nemzetközi részvétel itt nem pusztán létszámadat: annak példája, hogy egy helyi történeti kérdés különböző országokból érkező emberek számára is közös érdeklődés tárgyává nemesedhet.
A római kori pénzek, a középkori éremkincsek, a balatonalmádi avar temető leletei és a 19. századi présház kutatása további történeteket nyitnak meg. A bor régészete című projekt különösen szemléletesen mutatja a tudományterületek közötti együttműködés lehetőségét: a régészet és a néprajz közös munkájában egy présház mindennapi használatához kapcsolódó tárgyak mellett egy beépített római sírkő is előkerült. A kiállítás ezzel azt is érzékelteti, hogy a múzeumi gyűjtemények tárgyai nem feltétlenül rendezhetők egyetlen korszak vagy szakterület kizárólagos történetébe, azok számtalan történet őrzői, mely történetek attól függően bomlanak ki, hogy mely aspektusból tekintünk a tárgyakra, mint mementókra, mesélő entitásokra, a múlt időkapszuláira.
A kiállítás egyik legfontosabb és legmeghatóbb egysége az Önkéntes arcképcsarnok. A bejárattal szemben elhelyezett portrék mellett a résztvevők saját maguk választotta leletei és személyes bemutatkozásai olvashatók - a tárgyak mellé így az őket megtaláló emberek történetei is odakerülnek: miért éppen azt a darabot választották, milyen élmény kapcsolódik hozzá, és mit jelent számukra a közösségi régészet. Ez a megoldás a kiállítás egészének értelmezését is módosítja. Az önkéntesek nem pusztán a tudományos munka háttérszereplőiként jelennek meg, akiknek tevékenységét néhány mondatban megköszöni az intézmény, hanem mint egy közös történet szereplői, saját arccal, névvel és személyes kötődéssel lépnek a látogató elé. A múzeum ezáltal láthatóvá teszi azokat az embereket is, akiknek munkája nélkül számos kutatás nem, vagy csak más formában valósulhatott volna meg.
Fontos kimondani: a személyes történetek és a tárgyak egymás mellé rendelése nem helyettesíti a tudományos értelmezést, hanem kiegészíti azt. A lelet továbbra is történeti forrás, de egyúttal egy mai ember felfedezésének és elköteleződésének emléke is. A látogató így nem csupán azt kérdezheti meg magától, mit árul el egy tárgy a múltról, hanem azt is, hogyan válik valaki a múlt megismerésének részesévé.
A kurátorok saját kedvenc tárgyainak bemutatása tovább árnyalja ezt a képet. A múzeumi szakember és az önkéntes nem azonos tudással, felelősséggel vagy feladatkörrel vesz részt a kutatásban, de a tárgyak iránti érdeklődésük közös kiindulópontot teremthet. A kiállítás éppen ettől hiteles: nem mossa össze a szakmai kompetenciákat, hanem megmutatja, miként egészíthetik ki egymást a különböző tapasztalatok.
A mai múzeumi gondolkodás egyik meghatározó kérdése, hogyan válhat a közönség a tudás befogadójából annak alakításában is részt vevő szereplővé. A közösségi régészet különösen alkalmas ennek bemutatására, hiszen a részvétel nem kizárólag a kiállítótérben, egy interaktív felület előtt kezdődik, a múzeum és az önkéntesek közötti kapcsolat már a terepi kutatásokban, a leletek előkerülésében és feldolgozásában létrejön, a tárlat pedig láthatóvá és értelmezhetővé teszi ezt a közös munkát.
A Szenvedélyből tudomány a hozzáférés kérdését is több szinten kezeli. A kiállítás szövegei magyarul és angolul olvashatók, a terem babakocsival és kerekesszékkel is megközelíthető. A múzeumpedagógiai kínálatban fémkeresős és memóriajátékok, közösségi alkotófelület, foglalkoztató téri ásatás, valamint tárgymásolatokkal dolgozó programok szerepelnek. A tárlatvezetések és a családi napok a kutatási eredmények mellett a régészeti munka módszereit és az önkéntesek szerepét is közelebb hozzák a közönséghez.
A bevonás ugyanakkor nem merül ki a játékos ismeretátadásban. A kiállítás olyan tevékenységet mutat be, melynek a tudományos eredményeken túl társadalmi tétje is van: a kulturális örökség megőrzése közös felelősség, a múlt iránti érdeklődés pedig megfelelő szakmai keretek között közösségi értékké válhat.
A fémkeresőzés különösen jó példája ennek. A tárgyak megtalálásának izgalma könnyen önmagában is céllá válhat, ám a régészeti kutatás szempontjából az előkerülés helyének dokumentálása, a leletek szakszerű kezelése és a tudományos feldolgozás elengedhetetlen. A múzeummal való együttműködés tehát nem csupán lehetőséget ad az önkénteseknek, hanem keretet és felelősséget is rendel a szenvedélyükhöz.
A tárlat egyik fontos, ismeretterjesztésen túlmutató üzenete éppen ez: a kulturális örökség nem kizárólag a múzeumok birtokában lévő tudás, hanem olyan közös érték, melynek megóvásában a társadalom tagjai is szerepet vállalhatnak. A szakmai hitelesség és a közösségi részvétel itt nem egymás alternatívái, hanem egymást feltételező tényezők.
A Szenvedélyből tudomány a Laczkó Dezső Múzeum saját gyűjteményére épül. A leletek többsége korábban nem szerepelt kiállításon vagy publikációban, bemutatásuk ezért a közösségi munka eredményeinek láthatóvá tétele mellett a gyűjtemény tudományos feldolgozásának is fontos állomása. A tárlatban régészeti, néprajzi és történeti tárgyak, érmék, valamint rekonstrukciók és tárgymásolatok egyaránt helyet kaptak.
A bemutatóhoz kapcsolódó elektronikus katalógus terve további lehetőséget teremt a kutatási eredmények megismerésére: a tervek szerint az online kiadvány szakmai szövegekkel, jó minőségű képekkel, videókkal és további anyagokra mutató hivatkozásokkal bővíti majd a kiállításban megszerezhető ismereteket. A tárgyakhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai memóriajáték pedig arra példa, hogyan léphetnek át a gyűjtemény elemei a kiállítótérből a közös tanulás és a játék világába.
A tárlat legfontosabb eredménye mégsem kizárólag a korábban kevéssé ismert leletek bemutatásában ragadható meg. A közösségi régészet történetein keresztül egy olyan múzeumi működés válik láthatóvá, melyben a kutatás, a tudásmegosztás és a társadalmi kapcsolódás egymással összefüggő feladatok. A múzeum így nem mond le a tudományos hitelesség követelményéről, mégis teret ad a személyes kíváncsiságnak, az önkéntes munkának és a különböző közösségek együttműködésének.
A Szenvedélyből tudomány című kiállításban, melynek főkurátorai: Felber Zsombor és Sziránszki Klaudia, a régészeti lelet egyszerre tudományos bizonyíték, egy felfedezés emléke és egy közösségi történet része. A tárgyak a földből a múzeumba, a múzeumból pedig a látogatók történeti képzeletébe kerülnek. A folyamat végén nem csupán a múlt válik érthetőbbé és plasztikusabbá, de az is látható lesz, hogy a megismeréshez vezető út ma is közös munka, ahogyan mindig az lesz, amíg világ a világ és amíg lesznek közös történeteink.
A brit örökségkutató, Laurajane Smith a Uses of Heritage című munkájában a kulturális örökséget olyan folyamatként írja le, mely az emlékezés révén segít megérteni a jelent és kapcsolatba lépni vele. Úgy fogalmaz, hogy „a kulturális örökség olyan folyamat, mely az emlékezés aktusain keresztül teremti meg a jelen megértésének és a jelenhez való kapcsolódásnak a lehetőségét”. A gondolat a veszprémi kiállítás értelmezéséhez is kulcsot adhat: a múlt nem csupán megőrzendő tárgyak együttese, hanem közös történeteink forrása. Mert történeteink mi vagyunk, bennük és általuk létezünk és válunk azzá, akik lenni szeretnénk és ismerjük meg, honnan érkezünk. A régészek, mint az emlékezet őrzői, a múlt és a történelem nyomozói pedig révészek kollektív sorsunk Sztüx folyóján, időpillanatok partjai között, történeteink lapjait összekötve. Hála és köszönet nekik!
