Szolnokon 2022 óta várja a látogatókat egy kiválóan berendezett és interaktív elemekkel gazdagított kiállítás. A Jász-Nagykun-Szolnok megye régészeti leletanyagát különböző korosztályoknak tervezett, érzékszerveinket megszólító múzeumpedagógiai foglalkozás keretében is felfedezhetjük.
Ott álltunk a gyerekekkel a sír körül, néztük az előttünk fekvő férfi fejfedőjét, ruhájának meglepő kék színét és az olívazöld gallért. Az övén kanyargó fémdíszek motívumait már láttuk valahol. A jellegzetes, csúcsos csizma felfelé mutató orránál elhelyezett hosszúszőrű prémdarab láttán ráncoltuk a homlokunkat, nem értettük, mit keres ott. A tarsolyán nem árulkodott a rangjáról sem lemez, sem dísz. Talán életének egyetlen pillanata sem volt olyan jelentős, amely kiemelte volna társai közül.
Most mégis fontossá vált. Csendesen tanított minket egy olyan időről, amikor még a ló volt a leghűségesebb szövetségesünk, és a lovaglás a leggyorsabb módja annak, hogy az ország egyik végéből a másikba eljussunk. Mi pedig észre sem vettük, hogy a mennyezetre festett csillagok alatt már régóta nem a jelenben, hanem a sírban fekvő férfi idejében álldogálunk.
A sírlelet a szolnoki Damjanich János Múzeum egyik múzeumpedagógiai foglalkozásán vált tanítómesterünkké. A „Keletről érkeztünk – Lovasnomád népek a Kárpát-medencében” című foglalkozás körülbelül egy éve választható a múzeum gazdag kínálatából. Ötödikes kisdiákok érkeztek Szolnokról a tavaszi szünetben, hogy tanulhassanak a témáról, őket kísértem végig a program során.
Fiúk és lányok vegyesen ülték körül Méri Tibor történész-múzeumpedagógust, aki bevezetésképpen az „Élők háza – Holtak hazája” kiállításban kialakított, kiválóan felszerelt pedagógiai térben kezdte el a foglalkozást. A kényelmes párnákon üldögélő gyerekek a monitoron kivetített ismertetőt figyelték. Hallottunk először a régészetről, az emberi kultúra tárgyi eszközeiről és az anyagokról, amelyek az időnek ellenállva megmaradnak a földben.
A múzeumpedagógus beszélt a lovasok kötelező felszereléséről, tegezről, nyeregről, kardról. A múzeumi környezet előnye, hogy egy ilyen kardot a közeli vitrinben meg is nézhettek eredetiben. A gyerekek ezután kézbe foghattak egy tegez-, tarsoly- és tarsolylemez-másolatot. A tárgyak olyan dimenziói is feltárulhattak számukra, amelyek egy tárlóban elzárt lelet esetében nem lehetségesek. A bőr illata, keménysége, a tárgyak súlya, a fém hidegségének megtapasztalása a foglalkozás érdekes részévé vált, személyes élményt jelentett.
A múzeumpedagógiai foglalkozás hosszas bevezető része után útnak indultunk a kiállításban. Elsősorban a témához szorosan kapcsolódó tárlók anyagáról hallottunk. Fiókokat nem szokás kihúzni idegen helyen, hiszen személyes dolgokat rejthetnek, amelyekhez semmi közünk. Ezért is olyan izgalmas, amikor erre kifejezetten bíztatnak. A felfedezés izgalma mellett egy kis mozgást is csempészhet a monotonnak tűnő magyarázatok közé. A gyerekek lelkesen kutatták ezeknek a tartalmát a kiállításban. A tárlók között elhelyezett monitorokat is ügyesen kezelték, itt olyan részletekre tudtak ránagyítani, amelyeket nehézkes lett volna felderíteni szabad szemmel.
A cikk bevezetőjében említett férfi sírja mellett elidőztünk. A vele szemben lévő falon egy régészek által készített rajz volt látható. Egy pontos „alaprajz”, amely meghatározza a csontok és a tárgyak helyét. A gyerekek feladata az volt, hogy összehasonlítsák a sír és a rajz részleteit. Madárként, felülnézetből kellett szemlélniük a süllyesztett tárlót, hogy megértsék annak részleteit. Így fedezték fel, hogy a férfi nyughelyében talált prém valójában a vele eltemetett ló hosszúszőrű bőre, valamint a ló koponyája és patái.
Ezután, a foglalkozás záró részeként érkeztünk meg a múzeum aktivizáló termeibe, ahol a játékok segítségével felszabadulttá vált az időutazás. A kiállítás tervezői igyekeztek minden érzékszervet bevonni a felfedezésbe, amelyet a múzeumpedagógus is kihasznált. Cserébe az első 45 perc után itt a gyerekek megtapasztalhatták és élménnyé formálhatták a látogatást. Szerepjáték, affektív észlelés és felfedezés követték egymást. Beöltöztek páncélba és kaftánokba, fotózkodtak a lovas kép előtt.
Nagyon kevés emlék maradt meg a jászok és kunok nyelvéből, azonban a kiállítás ezen részében van lehetőség arra, hogy belehallgassunk egy-egy imaszövegbe. Ez az auditív érzékelést is bevonta a játékba. A kirakós játékok a Szolnok környéki tájat idézték meg. Végül pedig egy női és egy férfi sírt fedeztek fel, amelyek tárgyi emlékeit másolatok formájában meg lehetett fogni és be lehetett azonosítani.
Az volt a benyomásom, hogy a 2022-ben kialakított modern kiállítás annyi interaktív elemet tartalmaz, hogy a múzeumpedagógiai foglalkozás leginkább erre épített. A múzeumpedagógus inkább a mesélő szerepét töltötte be, az aktivizálást maga a kiállítás végezte. A program kezdetén általunk belakott kis tér több eszköz tárhelye is volt. Ezeket a látogatók kipróbálhatják, kézbe vehetik, játszhatnak velük. A gyapjúból, nemezeléssel és festéssel készült, mozaikszerűen kirakható képek játékos másai a tárlókban felfedezhető kis méretű fémtárgyaknak. A sarokban elhelyezett bőrpáncél, sisak, pajzs és dárda a szerepjáték eszközei lehetnek.
A honfoglalás kori motívumokat frottázstechnika segítségével lehet a papír felületére felvinni, amit azután emlékképpen elvihetnek haza a gyerekek, vagy akár tovább is rajzolhatnak. A szétszedhető és kirakható csontváz a másik térben anatómiai ismereteket is közvetít, az Időkútban pedig bárki nyomot hagyhat az utókornak egy üzenet vagy egy rajz segítségével.
Gyerekeknek a régmúltról beszélni nem könnyű feladat, hiszen nincsen közvetlen emlékük, konkrét érzéki tapasztalásuk az eseményekkel és a fennmaradt tárgyakkal kapcsolatban. A mostani foglalkozásra érkezett korosztály (10–11 évesek) már tanult ugyan történelmet, de annak valódi jelentőségét még nem ismerheti. Az idő bonyolult fogalom, és a múlt egy gyerek számára kevesebb jelentőséggel bír szemben azzal, ami jelen idejű vagy még csak ezután következik. Megszólítani őket akkor lehet, ha bele tudnak helyezkedni a pillanatokba, ha szó szerint érzik a kard súlyát, megérzik a bőr illatát, a kaftán puhaságát.
A kiállításban remek eszközök várják a látogatókat, a múzeumpedagógus pedig a száraz információkat kézbe vehető tárgyakba „rejtve” igazán izgalmas foglalkozást tarthat. Bevallom, én jobban szeretem azokat a programokat, amelyek információban gazdag részeit több aktivizáló elem bontja meg és teszi befogadhatóbbá a gyerekek számára, ezt egy kissé hiányoltam is az elején.
Látunk, hallunk, tapintunk, szagolunk, ízlelünk – így fedezzük fel a környezetünket és éljük meg az idő múlását. Ehhez az érzékeléshez nyújt segítséget a múzeumpedagógia, tárgyi emlékek bevonásával, érzékszerveinket megszólító élményekkel. Hiszen ki mondhatja el magáról, hogy részt vehetett egy honfoglalás kori férfi temetésén, és átélhette a búcsú pillanatait a figyelő csillagok alatt?
A múzeumpedagógiai foglalkozás a múzeum három különböző terében, állandó kiállításaiban zajlott. A kiállítások kurátorai, Kelemen Angéla régész („Élők háza- Holtak hazája”), Képíró Ágnes művészettörténész („Ezt látták a csillagok”) és dr. Horváth László igazgató („A Jászkun kapitányok nyomában”) szakmai vezetésével.
Köszönettel tartozom Barláné Kulánda Krisztina múzeumpedagógusnak és Méri Tibor történész és gyűjteménykezelőnek, akik a kiállítás és a program megtekintéséhez segítséget nyújtottak.
A szerző az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
