Középiskolás korom kedvenc progresszív zenéje volt 1971-ben a Birian Auger hammond orgonista vezette Trinity és Julie Driscoll énekesnő Season of the witch című száma. A Csehszlovák Kultúra Boltjában sikerült megvenni, ők ott, egy pozsonyi stúdióban vették fel egyik lemezüket. Aztán ez a lemez egyik pillanatról a másikra eltűnt az egyetlen boltból, ahol kapni lehetett.
Senki sem értette, csak pár évtizeddel később, mikor már bárhonnan hozhattunk haza muzsikákat: arra a következő lemezre – már nem Pozsonyban felvéve – rákerült egy Csehszlovákia című szám, ami az 1968-as megszállásról, az ottani „bársonyos forradalom” durva eltiprásáról szól. Nyilvánvaló, hogy a kommunista rendszer nem tűrhette, hogy ilyen gaz imperialista ügynökök zenéjén nőjön fel, netán alakuljon a szocialista fiatalság gondolkodása.
Akkor és itt teljesen természetes volt ez a reakció a 'hatalom' részéről, megszoktuk, mindenki belekalkulálta az életébe, hogy ezek (Biszkutól Aczélig, de inkább tovább, a KB szakpolitikai főosztályainak reflexből tiltó munkatársaiig) ilyenek.
Ettől már messze vagyunk, hál' Istennek, a Kalla Zsuzsa által említett fiatalok ezt a típusú szellemi elnyomást már nem is értik, sosem találkoztak vele. Így van jól, legyen sokkal magasabban az ingerküszöb, ne legyen kérdés a bármilyen kultúrához való hozzáférés – mondjuk a teljesen normális határok között (ne legyen kirekesztő, rasszista) – és ki lehessen mondani a dolgokat. Bármilyen dolgokat.
Én eléggé sokáig voltam első számú vezető abban a pár (nem túl nagy) múzeumban, ahol az életem munkás részét töltöttem. Meglehetősen csodálkozom (vagy mégsem) azon, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy egy vezető arra a fokra jut, hogy autoriter lesz. Hát hiszen ő is volt muzeológus, neki is volt véleménye, ő is dolgozott „csapatban”, tehát meg kellett élnie a közös gondolkodás és cselekvés örömeit és gondjait. Innen jöttünk mi, múzeumi vezetők, ilyenre alakított minket a saját kutatási-gyűjteményi feladataink mellett az intézményi csapatmunka.
Az a mégsem, az nagyrészt a kívülről jövőkre vonatkozik. A menedzsereknek tanítják is, hogy hogyan kezeljék a demokratikusan is kezelhető helyzeteket – másként. Mert azzal a máskénttel sok idő nyerhető, ami ugye pénz, pénz és megint csak pénz. Ez tanulható meg a legkönnyebben, nekem van igazam és kész, akinek nem tetszik, az mehet, nem kötelező itt dolgozni! Valóban, a politikában, gazdaságban, tehát ott, ahol a menedzserizmus dívik, fontos a gyors döntés, még akkor is, ha az a döntés nem jó. Mert hosszú távon (de ez a hosszú csak pár év, messzebbre nem látnak) bejön a gyorsaság előnye még akkor is, ha becsúszik néhány rossz döntés is... A gyorsasággal keletkező pénz hamar reprodukálja a rendszert.
A muzeológia más hely. Ugyan mi reprodukál műtárgyakat, teameket, közösségeket? Hány nagyszerű kollégánk és csapata munkája esett áldozatául az ilyen vezetői gondolkodásnak, hogy csak a „legkiválóbb digitális múzeumpedagógus” példáját említsem. A tényleg kiváló és elismert, országos léptékben gondolkodni és szolgálni képes szakember csapatot szervezhetett, új igazgatója előbb a fenti idézőjeles hozsannával illette, ám mikor teljesen átgondolatlan és egyeztetetlen vezetői döntést hozott egy, szorosan a kollégához tartozó ügyben, az egyet nem értő szakembernek azonnal távoznia kellett és a vezető még csapatát is szétzavarta. Mit lehet erre mondani?
Igaza van Kalla Zsuzsának nagyon, hogy a rengeteg csírájában elfojtott kezdeményezés, a vezetők esetenkénti totális megközelíthetetlensége rengeteg kárt okozott (mindig), egyénekben és intézményi szinten ugyanúgy.
Vannak tehát boszorkányok? Vagy csak egy szűk vezető elitnek megfelelni akaró emberek természetes reakciója ma az, ami '71-ben tiltásban, ma munkahelyi vezetői elzárkózásban, hirtelen és most is durva cselekvésekben érhető tetten? Netán a hozzá nem értés ösztönreakciója (jobb), vagy a menedzseriskolában besulykolt módszer (rosszabb): oldjuk meg erőből. Lehet azt mondani, hogy nekik se volt kötelező ide jönni erre a különös helyre, ahol sok (tényleg sok) értelmiségi van, mindnek megvan a maga lila köde, amiből alig lát ki (így látnak ám minket kintről, és akkor még ez a jobbik eset, mert pl. a régész kollégákat rendesen lemaffiózózzák...). A politika-közeli ember viszont már csak olyan, hogy bizonyítani akar. Nem izgatja őt, hogy egyetem, vagy múzeum, netán állatkert, vezetőnek kell lenni, ott eredményesnek lenni, azaz pénzt látványosan költeni (értsd: legyen látható, jól kommunikálható eredménye annak a pénzfelhasználásnak), aztán adnak majd egy följebbi polcos helyet is... Ha meg nem sikerül? Akkor továbbáll, jön másik...
Sajnos az autokrácia nem menedzser-specifikus, bár úgy lenne. Köztünk is vannak, akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.
„Imre, ezt lehet?” - kérdezte tőlem egy kollégám tizenöt éve, mikor én is leültem a reggeli munkakezdéskor kávézó-teázók közé. Nem is értettem a kérdést. Mit nem lehet? Kávét, vagy teát inni? Aztán felvilágosítottak, hogy a közös teázás-kávézás lett tiltottá (!) korábban. Ami amúgy a legkreatívabb közös időtöltésnek bizonyult a házban információ-cserével, ötleteléssel, teli lelkesedéssel. Itt születtek a legjobb múzeumpedagógiai javaslatok, kb. ¼ 9-kor energiákkal telve kelt fel mindenki a hosszú asztaltól, és állt neki a munkájának, immár új lehetőségekkel is a fejében.
De milyen lélek kell ahhoz, hogy egy ilyen betiltassék? Csak az nem veszi észre a hasznát a dolognak, aki maga sosem vesz részt, meg nem is érdekli. Sem muzeológusként, sem vezetőként. Akit közülünk valóként is csak a hatalom érdekel.
A rendszerváltáskor lettem vezető. Az első héttől tartottam vezetői értekezleteket, kezdetben az összes szakmai munkatárssal (voltunk összesen nyolcan ilyenek), majd az utolsó tíz évben már a középvezetőkkel (mert a zalai múzeum már jóval nagyobb volt). Azért nem csak velük, mert a múzeumnak csak két múzeumpedagógusa és egy pr-osa volt, egyik sem „osztály”. De hát nélkülük az új évezredben? Ki tudja ezt elképzelni ma már? Mindkettőjük bármikor beleszólhatott a szakmai megbeszélésekbe, ha a hozzájuk tartozó terület illetékességét látták – pedig nem voltak osztályvezetők. Csak jó kollégák, felelősséggel és lehetőséggel.
(Fent emlegetett elődöm-utódom őket már nem hívta az általa vezetett megbeszélésekre: nem osztályvezetők, ő pedig rajtuk keresztül kommunikál a beosztottakkal. Az új évezred második évtizedében...)
Kétségtelen: az első számú vezető át nem ruházható dolga az intézményét érintő döntések kimondása. De nem föltétlenül a meghozatala! Jobb, ha ez valamilyen szintű demokratikus folyamat során jut el addig a pillanatig. Az intézményi döntések megvalósításának is sokkal jobb a hatékonysága, ha így van ez, hiszen a benne részt vevő középvezetők nyilván a közvetlen munkatársaikat képviselik, így pedig könnyebb azonosulni egy döntéssel.
Ami után azonban már mindenkinek be kell állni a sorba a tervek megvalósításáért.
Demokrácia a tervezésben – diktatúra a megvalósításban. Ezt tanultuk a Skanzen vezetőképzőjén is. Ott, ahol ez működik, nehéz elképzelni rendszerszintű bajokat, munkatársi görcsöket, frusztrációt. Ha mégis, inkább egyéni problémákról lehet szó.
Egy demokratikusan vezetett intézmény pedig nem hagyja magát. A jóhoz is hozzá lehet szokni, ragaszkodnak hozzá a dolgozók. Igenis vannak fórumok, ahol szó emelhető, ha szükséges és eredményes is lehet az a szó. A fent említett vezető sem töltötte ki a mandátumát, sokak megelégedésére...
A politikai kinevezés az egy kicsit – de csak kicsit – más tészta. Milyen „erőt” érez(het) maga mögött az a vezető? Milyen stallumokat kap? Igen, ha a döntésekbe be nem vont munkatársak azt látják, hogy a vezető újabb és újabb grádicsokra lép felfelé, nem segíti az őszinteségüket. „Késő császárkor” - mondtuk már elég sokszor az utóbbi években (inkább évtizedben), egyes történésekre, nyilatkozatokra, meg lassan úgy általában is. Annak anno tudjuk, mi lett a vége, lám, ennek is.
Csak remélhetjük, hogy tanul végre a magyar demokrácia, fenntartói és kinevezett vezetői abból, ami már olyan sokszor megtörtént...
Ugyanakkor: vajon a rövid távban gondolkodó fenntartóknak érdeke a demokratikus működés? Nem jobb-e a kézben tartható vezető, aki nem csak végtelenül lojális, hanem nem is zavarja a vizeiket? Mert a demokrácia hangos, rögzült érdeket sért, használja a nyilvánosságot, esetenként felemel és ledönt. A hatalom nem sokszor szereti, mert útban van.
Mégsincs más út, csak ez. Boszorkányok meg csak nem lesznek már egyszer...
Borítókép forrása:
Image by Ilona Frey from Pixabay.
