Földi pályafutásunk véges, ezt jól tudjuk mindnyájan. S mégis, ha eltávozik közülünk egy számunkra kedves személy, végtelen szomorúság tölti el szívünket, s ha lehetne, visszafordítanánk az idő kerekét.
Fájó szívvel vettük a hírt, hogy Dr. Gulyás Éva néprajzkutató, a szolnoki Damjanich János Múzeum egykori munkatársa 2019. január 8-án, életének 73. évében befejezte földi életét.
Gulyás Éva a Tisza-parti városban, Szolnokon született 1946. december 25-én, s egész életén át hűséges maradt szülővárosához. Eredetileg nem néprajzosnak készült. Magyar-latin szakon tanult a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a néprajz egyetemi évei alatt került a látókörébe, de egész életére megbabonázta. Tanulmányai befejeztével egy évet ugyan Békéscsabán töltött, de hamarosan visszakerült Szolnokra, ahol a Damjanich János Múzeumban kapott állást, mint néprajzos muzeológus. Munkáját nagy lelkesedéssel, kitartással és elkötelezettséggel végzete. Folyamatosan gyűjtött terepen és bekapcsolódott a jászsági, kiskunsági, szigetközi, Tisza II., a palóc és a gömöri kutatásokba.
Gulyás Éva meghatározó személyisége volt nemcsak a Damjanich János Múzeumnak, de a magyar néprajznak is. Munkássága rendkívül sokoldalú és gazdag volt.
Már pályája elején tiszteletre méltó néphitgyűjteménnyel tette le névjegyét a szakma előtt. 1976-ban a Folklór Archívum 4. kötetében jelent meg a Jászdózsai hiedelmek című munkája, amelyben teljes képét tárja elénk a több irányú palóc kapcsolatot is mutató jászsági falu hiedelemvilágának.
Másik kiemelkedő munkája a doktori értekezése volt, amely Egy őszi pásztorünnep és európai párhuzamai. Adatok a Vendel-kultusz magyarországi kutatásához címmel 1986-ban jelent meg. E kötet a szakmában előzmény nélküli. Rendszerét, szempontjait maga a szerző alakította ki, s ma már az ehhez hasonló feldolgozások alapjául szolgál.
A Vendel-kultusz után kezdett foglalkozni Szent György alakjával, de előszeretettel kutatta az ünnepi szokásokat és az emberi élet fordulóinak szokáskörét. Kitűnő cikkeket, tanulmányokat írt a betlehemezésről, a karácsonyi és húsvéti szokásokról, az ostyahordásról, májusfa-állításról, a lakodalmi és a temetkezési szokásokról, a temetők népművészetéről, a jász viseletről és a szűcsmesterségről. Figyelme nemcsak a katolikus vallási élet felé fordult, hanem a megyében gyakorolt református szokások is foglalkoztatták.
Gulyás Éva aktívan részt vett a Szolnok megye népművészete és a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz munkálataiban, de az ő nevéhez fűződik a nagyhírű Fazekas Triennálé pályázattal és kiállítással egybekötött sorozatának beindítása is.
Gulyás Éva folklorista portréjához hozzátartozik a népzenével való foglalkozás is. Legjelentősebb vállalkozása volt a Szabó Lászlóval önálló munkaként megjelentetett Túl a Tiszán a szendrei határban… című kötet, amelyben a megyében élő, kiadott és korábban gyűjtött népballadákat és históriás énekeket adta közre. A táncos-énekes népszokások dallamai mellett saját gyűjtésű népdalokat is publikált, és a Múzeumi Levelek című sorozatban több népzenei számot szerkesztett meg.
Gulyás Éva muzeológiai munkásságának igen komoly pillére volt a kiállítások rendezése. Több nagy sikerű állandó és időszaki kiállítás rendezésében működött közre vagy éppen rendezte ő maga.
Nagy sikerrel szerepelt hazai és külföldi konferenciákon, melyek alkalmat adtak neki a megmérettetésre, tájékozódásra, szellemi felfrissülésre. Megadatott neki az is, hogy taníthasson. A jászberényi Tanítóképző Főiskolán 10 éven át tanított folklórt és muzeológiát a lelkes hallgatóknak.
S nemcsak a családi életben, de tudományos és muzeológiai munkájában is kezdettől fogva a legfőbb segítője, támasza, a férje, Dr. Szabó László volt.
Az itt leírtak Gulyás Éva munkásságának csupán legfontosabb állomásait körvonalazták, de talán mégis jól kirajzolódott előttünk egy erős akaratú, a megszállottságig a munkájának elkötelezett tudós nő képe, aki egész életét a néprajz szolgálatába állította.
Szakmai elképzeléseinek, terveinek a váratlanul érkező és gyorsan elhatalmasodó betegsége vetett gátat, de Éva továbbra sem adta meg magát, rendíthetetlenül kutatott, publikált, s szembeszállt a tehetetlenség erőivel. Mintegy két évtizeden át küzdött a testét béklyóba szorító betegséggel. Férje halálával a sors újabb csapást mért rá, de élni akarása megerősítette lelkét. Decemberben még örülhetett legkisebb unokája születésének, de január 8-án élete gyertyájának lángja utolsót lobbant.
Családtagjai, egykori kollégái, barátai, ismerősei február 15-én (pénteken) kísérték őt utolsó földi útjára a szolnoki Kőrösi úti temetőben.
Kedves Éva! Bár elmentél abba a messzi, titokzatos égi világba, de szakmai örökséged és közös emlékeink révén Te örökre velünk maradsz. Isten veled! Nyugodj békében!
Hortiné dr. Bathó Edit, a Jász Múzeum igazgatója, egykori munkatárs
