Jelenünkben egyértelműen érzékelhető az erőteljes átalakulás mely a múzeumi világ társadalmi szerepvállalását, módszertani megújulását alapvetően módosítja, nemzetközi és hazai téren egyaránt. A társadalmi és szaktudományi környezet változásai érzékenyen formálják napjainkban a múzeumok működését. Az intézmények számára minden túlzás nélkül létkérdéssé vált, hogy a közönségükkel és annak közösségeivel együttműködve hozzanak létre projekteket. Vitathatatlan, hogy minden múzeumi gyűjtemény tükre az adott társadalom értékeinek és korlátainak. A társadalmi hasznosság felismerése és felismertetése mára hazánkban és nemzetközi szintéren is már az intézmények fönnmaradásának és fejlesztésének alapjaként értékelhető. Kiemelkedő jelentőségűvé vált, hogy a múzeum a modernitásban létrejött működési mód, ahol ezek az intézmények a közönség számára hozzáférhetővé teszik muzealizált gyűjteményeiket, s ezzel a közösségek emancipációjának is eszközeivé lesznek.
A társadalmi múzeumok számára alapfeladatként jelentkeznek a jelenkori kortárs konfliktusok problémái. A gyakorlat igazolja, hogy a változásra érzékeny múzeumok kulcsfontosságú terekké válnak a közösségi hangok hallatása szempontjából. Az ezen terek mögött meghúzódó filozófia a múzeum és látogatói közötti aktív részvételen alapul, mindkettő kölcsönösen hat a másikra. Súlyos hibát követ el az, aki a modern múzeumokat csupán műtárgyak gyűjteményeire korlátozott intézményeknek gondolja. Napjainkban egyértelművé vált, hogy a múzeumokban zajló tudományos tevékenység elengedhetetlen a lokális, illetve a globális társadalmi, kulturális, gazdasági, egészségügyi, illetve környezetvédelmi kihívások megoldásához. S ezért fontos, hogy tájékozódjunk a nemzetközi szcénában megfogalmazott vonatkozó szakirodalom eredményeiről.
Ezzel a céllal hívom föl a figyelmet Tim Gruenewald Curating America's Painful Past: Memory, Museums, and the National Imagination (Amerika fájdalmas múltjának kurátori feldolgozása: emlékezet, múzeumok és a nemzeti képzelet) című könyvére, mely az Egyesült Államok történelmére vonatkozó nemzeti kollektív emlékezetet vizsgálja, a washingtoni National Mallon található négy múzeumra összpontosítva. A szerző a hasonló témájú korábbi dokumentumfilmes módszereit ötvözi a kollektív emlékezet történetírásával, miközben olyan történészekre, illetve kulturális gondolkodókra hivatkozik, mint Susan Sontag, James Baldwin és Benedict Anderson. Gruenewald sikeresen szövi egybe ezt a sokszínű szakirodalmi hátteret, hogy rávilágítson a nemzeti emlékezet körüli diskurzusokra, és a felvetett gondolatokat a múzeumok, tágabb értelemben pedig a nyilvános történelem kontextusába helyezze.
Tim Gruenewald 2021-ben megjelent könyve mélyreható vizsgálat arról, hogy a múltról miként emlékeznek meg a washingtoni nemzeti múzeumokban. Az „amerikai fájdalmas múlt” kutatója feltárja, hogy az állami intézmények praxisában a tragikus múltat vagy minimalizálják, vagy úgy keretezik, hogy ne veszélyeztesse a domináns nemzeti ideológiákat. Gruenewald kötetében részletesen elemzi a Nemzeti Amerikai Történeti Múzeumot (NMAH), az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumot (USHMM), a Nemzeti Afroamerikai Történelem és Kultúra Múzeumot (NMAAHC) és az Amerikai Indián Nemzeti Múzeumot (NMAI). A fejezetek végigvezetik az olvasót azokon az állandó kiállításokon, amelyek a nemzeti történelemre, a nemzeti emlékezetre, valamint magának a múzeumnak az alapgondolatára, küldetésére összpontosítanak. A kiállítási terekben tett, retorikai jellegű „tárlatvezetések” során a szerző betekintést nyújt a kiállítások tartalmának és kialakításának hátterében álló döntési folyamatokba, ugyanakkor kitér a tárlatok korlátaival kapcsolatos, jóhiszemű kritikákra is.
Az NMAH a legnépszerűbb történelmi múzeumként referenciaként szolgál az amerikai történelem és identitás képzeletéhez. Az USHMM 1993-ban nyílt meg az Egyesült Államok hivatalos holokauszt-emlékműveként, és a National Mall mellett áll. Gruenewald meggyőzően állítja, hogy az USHMM sikeres koncepciót dolgozott ki a szörnyű és traumatikus történetek narrálására. Ennek egyik legjobb példája az a fejezet, amelyben Gruenewald végig vezeti az olvasót a kiállításon; itt a látogatók egy-egy olyan személy történetét követhetik nyomon, aki átélte a holokauszt borzalmait, és megismerhetik tényleges sorsukat.
A kiállítással szemben azonban felmerül az a kritika, hogy a konkrét áldozatokra való összpontosítás a múltba helyezi a holokauszt népirtásának borzalmait, és bizonyos távolságot teremt a látogatók és a nácik, illetve kollaboránsaik tettei között, ahelyett, hogy a népirtáshoz vezető fokozatos folyamatokra és a népirtás emberi történelemben, illetve a jelenben elfoglalt helyére irányítaná a figyelmet. Bár a kiállítás bemutatja a holokauszt áldozatai által átélt borzalmakat, figyelmen kívül hagyja a különböző országok – köztük az Egyesült Államok – közönyét. Ha az olvasó semmi mást nem is visz magával ebből a könyvből, azt mindenképpen érdemes megjegyeznie, amit a szerző hangsúlyoz: ha nem nézünk szembe történelmünk fájdalmas fejezeteivel, valószínűtlen, hogy felismerjük a jelenben mutatkozó párhuzamokat.
Amerika fájdalmas múltjának kurátora vitatja ezen két intézmény gyakorlatát a társadalmi igazságtalanságok kérdéseivel összefüggésben. Könyvében erőteljesen fogalmazva hangsúlyozza, hogy a jelenben is érzékeny témákat nem lehet kezelni, amíg a nemzet fájdalmas múltját teljesen el nem ismerik. Kiemeli a szerző azt, mennyire árulkodó, hogy csak az NMAAHC 2016-os megnyitásával jelent meg az afroamerikaiak ellen elkövetett atrocitások részletes beszámolója a National Mall-ban. Gruenewald a tíz éve megnyílt múzeum narratív struktúrájára összpontosít a nemzeti diskurzus kontextusában, hogy kritikus olvasatot nyújtson az intézményről.
Amikor az NMAI 2004-ben megnyílt, szintén először mutatott be részletes történelmet indián szemszögből, amely a hagyományos múzeumi narratívák felváltását célozta. Ennek a deklarált küldetésnek ellenére a szerző megállapításai szerint a múzeum még mindig marginalizálja az európai gyarmatosítás és az Egyesült Államok terjeszkedésének hatalmas számú őslakos áldozatának emlékeit. A polgárjogi mozgalom arra kényszerítette az amerikaiakat, hogy szembenézzenek a ténnyel: a diszkrimináció és a rasszizmus nem csupán a történelemkönyvek lapjain létezett, hanem aktívan fegyverként használták őket országszerte – legyen szó a Jim Crow-törvényekről, a fekete amerikaiak és szövetségeseik elleni célzott erőszakról vagy a faji szegregációról.
Mégis, az 1960-as évek polgárjogi sikerei nyomán sok fehér amerikai úgy véli, hogy a rasszizmus megszűnt. Ez a közeg szolgált hátteréül a National Mall két újabb intézménye, az NMAAHC és az NMAI létrejöttének. A könyv utolsó fejezetében Gruenewald egy gondolatkísérletet végez el, amelyben egy olyan emlékhelyet képzel el, mint a Nemzeti Béke és Igazságosság Emlékmű (Montgomery, Alabama), amely igazolja megítélése szerint, hogy a nemzeti emlékezet projektjei milyen mélyreható hatással lehetnek a múltról alkotott képzetekre és az aktuális társadalmi traumák kérdéseire.
A kötetben kevés illusztráció szerepel. Ezek mindegyike fekete–fehér. A fényképek elsősorban a tárgyalt múzeumok épületeit, illetve az állandó tárlatok hangsúlyos részleteit ábrázolják. A szerző a legfontosabb szakirodalmi bibliográfiát is közreadja kötete 247-259 oldalain. A kötetben a Grueneweld reagál Donald Trump első elnöki ciklusának az érintett intézmények működésével kapcsolatos intézkedéseire is. Nyilvánvaló módon a második elnöki ciklusban bekövetkezett – a korábbiaknál lényegesen direktebb és erőszakosabb beavatkozás utólag is igazolja, hogy Grueneweld munkája mennyire aktuális és érzékeny tematikát dolgozott föl.
A múzeumok a hazai és nemzetközi szcénában egyaránt azzal szembesülnek, hogy egyre körültekintőbben és stratégiai megközelítések alapján kell tevékenykedniük. Erre sarkallják őket a gyorsan növekvő fenntartási és működési forrásigény, az optimalizálási szándék, az új és egyre újabb társadalmi igények és lehetőségek, az irányítás és ellenőrzés, illetve az elszámoltathatóság kényszerítő mechanizmusai. Az átgondolt program mentén zajló, hosszútávú stratégia kidolgozása elengedhetetlen ezen a területen is. S bár az intézmények egyedi, sajátos gyűjteményképződési jellemzői miatt nem léteznek/létezhetnek közvetlenül átvehető megoldási sémák, de a nemzetközi gyakorlat működő esettanulmányainak megismerésével hatékonyabb és hangsúlyozottan szakszerűbb és nem utolsó sorban etikusabb programok jöhetnek létre.
A forrásközösségekkel való együttműködés gyakorlatának a kulturális gondoskodásra és a közösségekkel való közös kurátori munkára építő gyakorlata így alakítható ki sikeresen. Meggyőződésem, hogy átfogó látásmódról van szó, mely összefügg a demokratikus társadalom működésének alapjaival, azaz a részvételi (aktív) demokrácia gyakorlatából következik. Különös érzékenységgel kell fordulnunk a társadalmi történeti traumákkal terhelt időszakokból a múzeumok gyűjteményeibe került kollekciók felé. A 19-20. századi köztörténet számos olyan súlyos traumával szembesítette a magyar társadalmat, hogy az ezzel összefüggő múzeumi reakciók érzékenysége nem maradhat el a nemzetközi problémákkal foglalkozó projektekhez mérten sem. A társadalmi képzelet a létezőnek tekintett jelentésekhez tartozó jelenségekbe egyre több mindent ért bele. Napjainkban minden korábbi időszaknál gyorsabban változnak a befogadási stratégiák is. Ezen szempontok teszik különösen értékessé a fentiekben tömören ismertetett amerikai kötet tanulságait számunkra.
Tim Gruenewald: Curating, America's Painful Past. Memory, Museums, and the National Imagination. University Press of Kansas, 2021. 304 o.
A könyv a Néprajzi Múzeum könyvtárában megtalálható!
