Rostás Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese mutatta be május 18-án a Magyar Nemzeti Múzeumban Körmöczi Katalin Egyházi pompa, világi hatalom, polgári kényelem. Magyar történeti bútorok című kötetét. Most ezt olvashatják!
A Nemzeti Múzeum bútorgyűjteményétől reflexszerű elvárás, hogy a nagy történelmi személyiségekhez segítsen közel kerülni: a hiteles portréjuk mellett a tárgyi környezetük is izgatja az embereket. Ez a történelem nietzschei értelemben monumentális szemlélete; és persze igényt tart a nagyközönség egy nemzeti régiségtárra, egy olyan bazárra, ahol mindenféle elmúlt korok tárgyai történeti hangulatot árasztanak. „Korfestő” mondja a katalógus is ezekre a személyhez nem köthető tárgyakról. Az elvárásoknak való megfelelés nélkülözhetetlen kelléke ez a gyönyörű katalógus: olyan alap, amelyről el lehet rugaszkodni, ahonnan, hogy megint Nietzschét cibáljam ide, kritikailag lehet viszonyulni a múlthoz. Úgy, ahogy Körmöczi Kati maga is tette ezt a Deák-hagyaték feldolgozásával és többszöri, többféle inszcenálásával. Ma sokan úgy gondolják, hogy a múzeumi raktárak bocsánat: poros raktárak, csak hogy az állandó becsmérlő jelzőt használjam, mélyéről kiemelt tárgyakat csak kortárs installációkkal, netán kortárs művészek intervenciójával lehet élővé tenni. Holott a bútorok, amelyek persze legtöbbször némák, hiszen ritkán van rajtuk szignó, dátum vagy a possessor jelzése, mégis magukban rejtik azokat a releváns kérdéseket, amelyeket a kurátor, a custos, a múzeumi gyűjtemény őre szokott feltenni és ezekre sokszor évtizedekig keresi a választ. A nemzeti bútorgyűjteményben is hány ilyen probléma rejtőzik! Itt van mindjárt az egyik ékkő a Rákóczi-bútorok csoportja. A Rákóczi-emlékek a függetlenségi párt népszerűsége csúcsán, a Rákóczi-szabadságharc évfordulóján, 1904-ben, a belpolitikai válság közepette létrehozott emlékbizottság munkája nyomán, illetve 1945 után, a Habsburg-ellenes politikai hangulatban érkeznek a múzeumba. A bútorok jellege Mihalik Sándor számára szinte visszaigazolta a történelmi személyiségről alkotott képet. A Rákóczi-székek megszerzése mellett érvelő, Körmöczi Katalin által idézett levelében Ortutay Gyulának írja, hogy 2 szék „a XV. Lajos francia király korában divatozott stílusban készült, azonban […] mentek a dagályos és túlzó díszítésektől, a tiszta konstrukció és a józan magyar mértéktartás érvényesül rajtuk”. Ugyanakkor írja ezt Mihalik, amikor a múzeum egyébként megszerzi egyik legértékesebb bútordarabját, a talán tényleg eredeti Boulle-művet, egy kabinetszekrényt, amelyet az Andrássy-család őrzött évszázadokon át, és amelyet a legenda szerint maga XIV. Lajos küldött II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek.
Körmöczi Katalin, Egyházi pompa, világi hatalom, polgári kényelem. Magyar történeti bútorok
Vagy vegyük például a magyarországi reneszánsz emlékanyag egyik csúcsdarabját, a nyírbátori stallumot, amely, minthogy ez mégiscsak egy bútor, szintén a gyűjtemény része. Egy bútor, amelynek az epigráfiája őrzi a titkát: az egyik intarziás dorsálén, egy könyvesszekrényt ábrázoló táblán a polcon elhelyezett kötet gerincén szerepel egy F: MARONE-felirat. Nagy kérdés, hogy kit rejt e felirat. Vergiliust (Publius Vergilius Maro), akinek a neve egyébként VERGILIO és VIRGILIUS formában is szerepel a stallum üléstámláinak marketéria-képein. De akkor mit kezdjünk az F betűvel? Vagy talán Roberto Maronét az itáliai olivetánus szerzetes- intarziátor-asztalost kell sejtenünk a felirat mögött, akit mint az egész bútormű vagy legalábbis az intarziás táblák alkotója hozott be a kutatásba Voit Pál művészettörténész. Az F betű Voit szerint a FECIT vagy a FRATER szavakat jelölné. Én magam, amikor 20 évvel ezelőtt Körmöczi Katitól lehetőséget és támogatást kaptam a hatalmas reneszánsz ülőalkalmatosság tanulmányozására, arra jutottam, hogy egy francia, 14. századi teológus, Franciscus Maro párizsi teológus nevét tüntették fel a padon, aki a korabeli, Bolognát látogató szűk humanista kör számára irányadó auktor volt. Talán nem érdektelen emlékeztetni, hogy a stallum DANTE felirata megelőzi a margitszigeti domonkos kolostorban 1521-ben keletkezett Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról című fordítást, amelyet Dante első magyarországi irodalmi megjelenéseként szokás tekinteni. Egy bútor így válik az irodalomtörténet vehikulumává.
Hagy említsek egy másik rendkívül érdekes gyűjteményrészt: a Szegedy Róza hagyatékát. Amikor begyűjtik a hagyatékát, 1951-ben, akkor restaurálják a házát Badacsonyban. A haladó reformkori nemesi értelmiségi körről alkotott képet, képzetet csak erősíti a hagyaték bútoranyaga: a copf és a klasszicista bútorok, kályhák, és maga az ámbitusos ház, a realista, mértéktartó magyar nemesi kúria ideáltípusa, amelyet a hazai műemlékvédelem ekkor éppen szocreálra hangolódó sztárja, Gerő László tatarozott. A bútortörténet itt az építészettörténeti ideológia támogatója lett.
Sorolhatnánk még: Kossuth angol lepkeasztala, azaz lehajtható oldallapos szalonasztala, amely tárgyi bizonyítéka is lehet annak a 1849. március 7-i, az Oesterreichische Courierban megjelent kaján beszámolónak, amely Kossuth hátrahagyott pesti lakásának berendezéséről tudósít, és amely részletező módon mutatja be, milyen luxusban élt a pénzügyminiszter és, hogy a védegyleti mozgalom atyja az egész lakberendezést egyébként Angliában rendelte meg.
A Görgey-hagyaték, amelynek sorsáról a szerző ezt írja: „A Görgey-tárgyakhoz való viszony, illetve a történeti kiállításon való bemutatásuk, publikálásuk a Görgey-kérdés történetének alakulása szerint módosult, lényegében az utóbbi két évtizedben nyert létjogosultságot.” A bútortörténetet természetesen ugyanúgy instrumentalizálja a politika, de legalábbis az emlékezet-politika, ahogyan a művészet- és kultúrtörténet más területeit.
A gyűjtemény nem csak a tárgyak eredeti tulajdonosainak, használóinak története, de története a gyűjtemény gyarapítóinak, azaz a gyűjteményvezetőknek is. Ebben az összefüggésben fontos kiemelni, hogy a szakkatalógus szerzőjének komoly érdemei vannak mint szerzeményező, hiszen egy nagy gyűjtési korszak fűződik a nevéhez. És ugyancsak e kötet szerzőjét dicséri, hogy elődei tetteit, eredményeit nem hagyja feledésbe merülni.
Körmöczi Katalin elevenítette fel pl. a magyar történelem, kultusztörténet egyik kiemelkedő tárgyi emlékanyagát a Nemzeti Múzeum Deák-szobáját. Ez az 1876-ban, Deák Ferenc halálakor az ásvány- és őslénytárba ékelt egyik átjáró szobába bezsúfolt tárgyegyüttes szinte megőrizte az éppen elhunyt politikus testhőmérsékletét. A később darabjaira cincált, többek között a Kiscelli Múzeumba is elkerült gyűjtemény újraegyesítése, egyáltalán a hazai muzeológiába integrálása Körmöczi Katalin nagy érdeme.
Ugyancsak kulcsfontosságú napjaink egyik sokat emlegetett, sokak által vitatott projektje, a budai királyi palota enteriőrjeinek rekonstrukciója szempontjából a gyűjtemény. A kötet címlapján is szereplő támlásszék, a palota egykori audienciatermének berendezési tárgya ma a BTM állandó palotatörténeti kiállításán restaurálva, az eredeti kárpitozásának rekonstruálásával ragyog.
Hagy szóljak még e katalógus, és a Nemzeti Múzeum bútorgyűjteményének arról a vonatkozásáról, amely az én békaperspektívámból fontos. Ez a hatalmas tár egyedülálló és semmi mással nem helyettesíthető forrása a bútorművészet megismerésének is. Olyan adattár, amelyben biztos információkat találni, amelyeknél lehorgonyozhat a bútortörténetben kapaszkodót kereső érdeklődő. Nagyon fontos tehát a jó szem, az az érzék, amellyel a gyűjtemény gyarapítója a hetente érkező megkeresések közül kiszűri a valódi értéket, és helyén kezeli a kamut. Ezért döntő a tárgyak provenienciakutatása, amely e katalógus igen jól hasznosítható tartalma.
Egy műtárgygyűjteményt gondozni élethosszig tartó tanulás és elköteleződés. Egy bútorrestaurátor kollégám szerint az a muzeológus, aki otthagy egy gyűjteményt, és elmegy egy másik múzeumba, az tulajdonképpen házasságtörést követ el. Körmöczi Kati gyönyörű kiállítású műve a Nemzeti Múzeum bútorkollekciójáról a szerző örök hűségét tanúsítja szeretett gyűjteménye iránt.
