Lépten-nyomon belebotlunk olyan programokba, ahol a nők kerülnek fókuszba. Vajon, azért vagyunk erre a témára érzékenyebbek, mert a Göcseji Múzeumban is ekörül forog most az élet, hiszen a Nőnek lenni akkor… című kiállításhoz heti több alkalommal kísérőrendezvényeket tartunk, vagy más is úgy érzékeli, hogy virágkorát éli ez a tematika? Budapesten is sorra nyílnak értékesebbnél értékesebb kiállítások: a Magyar Menyasszony vagy a Szecesszió, Art Deco, Népművészet - Női lélek, népi formák vagy a Női fókusz.
Zalaegerszegen februárban indult egy új előadássorozat, aminek aktualitását az adta, hogy ezentúl a művészettörténetet a középiskolákban nem lehet tanulni, és ebből adódóan érettségizni sem lehet belőle. A tiltás általában ellenállást szül, és összefogott néhány helyi képzőművész, akik be akarták bizonyítani, hogy erre a gyönyörű tudományágra igenis van kereslet és érdeklődés. Tóth Norbert festőművész ötletéből Utóvéd címmel képzőművészeti „terepasztal-beszélgetéseket” szerveznek, s kéthetente más művész vagy művészettörténész ad előadásokat fiataloknak és érdeklődőknek, legyenek bármelyik generáció tagjai.
Bizony, sok középiskolás, főiskolás ül a rendezvényeken, és láthatóan érdeklődve kísérik figyelemmel a különleges témájú prezentációkat. A szervezők külön figyelmet fordítottak arra is, hogy ne intézményi keretek között valósuljon meg a programsorozat, sokkal inkább egy kötetlen helyen, ezért esett a választás egy belvárosi klubhelyiségre. Ide a fiatalok amúgy is szívesen járnak, és az előadások után maradhatnak még egy kicsit beszélgetni.
Legutóbb Király Hajnalka művésztanár izgalmas előadását hallgattuk meg, aki Női alkotók címmel ismert és kevésbé ismert képzőművésznőket vett sorra. A rajztanárnő az egyik helyi középiskola közkedvelt pedagógusa, különös érzékkel tudja megszólítani a tizenéves korosztályt, nem csoda, hogy számos tanítványa is elkísérte erre az alkalomra.
A kezdeti gyors történelmi áttekintés után (feminista mozgalmak, szüfrazsettek, női választójog megteremtése) meglepetten láttuk, hogy már a 17. században, sőt, a reneszánsz idején is megjelentek nőművészek. Igaz, előnyben voltak azok a fiatal lányok, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy az édesapjuk festő- vagy szobrászművész volt. Értelemszerűen az apa-lánya viszony óriási előnyt jelentett, első kézből tanulhatta meg a fiatal a rajzolás és a festés, esetleg mintázás alaplépéseit, majd fortélyait. A reneszánsz idejéről ismerünk festőnőket, mint Catharina van Hemessen vagy Lavinia Fontana. Alkotásaik színvonala nem különböztek férfitársaik műveitől. A rokokó, a klasszicizmus és az art deco pedig mind több nőművészt adott a világnak.
Szóba került Elisabeth-Louise Vigée Le Brun, aki közel ötszáz festményből álló életművet hagyott maga után, s Marie Antoinette udvari festőnője volt. Az ő közbenjárására még a Királyi Akadémiára is felvették a fiatal tehetséges lányt. De megemlékeztünk a sanyarú sorsú Camille Claudell szobrásznőről, aki Rodin tanítványa, majd múzsája és szerelme lett, de több tragikus életesemény miatt végül elmegyógyintézetbe került, miután kilencven igézően érzéki alkotását megsemmisítette.
Persze kihagyhatatlan művésznője a világnak Frida Kahlo is, aki megkockáztatom, a jelenleg legismertebb női festőművésze a 20. századnak. Igazi sztár volt a maga korában Tamara de Lempicka, aki az art deco világában a színek és az átmenetek mesternője volt, és aki a kor öntudatos nőit ábrázolta a festményein.
A modern világ elképzelhetetlen lenne a New Yorkból induló Guerilla Girls performanszai nélkül, akik majom álarcban mutatkoztak nyilvános eseményeken és szót emeltek a nők kizsákmányolása ellen, elkötelezettek voltak a rasszizmus és a szexizmus elleni küzdelemben. Hogyan is lehetséges az - kérdezték -, hogy egy csoportos tárlaton a kiállító művészek csak öt százaléka nő, ellenben az ábrázolt aktok esetében ez az arány nyolcvanöt százalék?
Ezután hamar hazai vizekre eveztünk és rátértünk a magyar nőművészek helyzetére, s szóba került a Magyar Királyi Női Festőiskola, ami 1871 és 1908 között működött. A neve hangzatos volt és már azt gondolná az ember, a maga korában milyen előremutató jelenségre bukkantunk, de hamar rá kellett jönnünk, a látszat némileg csal. A nők a rajztanárképzésben vehettek csak részt a művészképzés helyett, hiszen a nemzeti művészet férfidolog volt, a hölgyek számára az ösztöndíjak szerényebbek és nehezebben elérhetők voltak, a rajzórák száma kevesebb, ha pedig aktot kellett festeni, kizárólag a női test jöhetett szóba. De mindezek mellett inkább annak örültek a mesterek, ha a nők csupán az ártatlan csipkéket tanulmányozták. Ennél a pontnál óhatatlanul eszembe jutott a Göcseji Múzeum időszaki kiállításán bemutatott kilenc női sors, s újból igazolva láttam, mekkora bátorság kellett ahhoz a huszadik század első felében, hogy egy nő merje megélni az álmait, ki tudjon lépni férje vagy családja árnyékából.
Bármennyire furcsa, az igazi áttörést - néhány kivétellel - nagyon későn, 1997-ben érték el a nőművészek, amikor a Velencei Képzőművészeti Biennálén ők is bemutathatták alkotásaikat. Sorra jelentek meg kulturális cikkek arról, hogy a férfiaké a múlt, a nőké a jelen, a nők meghódítják Velencét, a nők éve a biennálén… és az életműdíjat is két nőművész kapta. A huszadik század utolsó harmada számos női alkotót adott az országnak és Európának, nevüket és műveiket azóta egyéni és csoportos kiállításokon is megismerte a művészbarát közönség.
Hogyan alakul a képzőművésznők sorsa, mekkora térnyerésük marad, hogyan tudnak egyensúlyt tartani életük számos fajsúlyos feladata között, megmarad-e az érzékenységük a világ vibrálása és keménysége ellenében, az a jövő titka. Jó lenne a szemléletváltás.
A zalaegerszegi programsorozat lényege és szándéka éppen az, hogy aki részt vesz ezeken az előadásokon, érzékenyebbé váljon a művészetek iránt. Aki a képzőművészetet nemcsak kedveli, hanem érti is, napjaink vizuális üzeneteit is sokkal könnyebben be tudja fogadni. Ez a képesség pedig manapság nagy érték.
Borítóképen:
