A múzeumok nem csupán kulturális ereklyék őrzői, hanem a jövő formálásának is kulcsszereplői lehetnek. Az intézmények világszerte egyre inkább a környezettudatosság és fenntartható gyakorlatok felé mozdulnak el, valamint kreatív és tanulságos élményeken keresztül a látogatóikat is a fenntarthatóság kultúrájának megteremtésére ösztönzik. Az ökológiai példatár két olyan kiállítást mutat be, melyek a fogyasztói szokásokat állítják a középpontba.
A bécsi Iparművészeti Múzeum (Museum für Angewandte Kunst - MAK) Critical Consumption című időszaki kiállítása több nézőpontból világítja meg a divatipart és a divatfogyasztási szokásokat. A kiállítás kritikai megközelítéssel kezeli a kapitalizmusra berendezkedett társadalom tömegfogyasztásának jelenségét és kérdésekkel, gondolatkísérletekkel ösztönöz arra, hogy vásárlási szokásainkról gondolkodjunk. Ehhez kortárs design és képzőművészeti produkciókat, valamint történeti tárgyakat vonultat fel a tárlat.
A kiállító művészek, többek között Celia Pym, Dead White Men’s Clothes, Ines Doujak, Stefanie Moshammer, Sylvie Fleury, Tenant of Culture, The Nest Collective, Wang Bing, reflektálnak a fogyasztás és tömegtermelés globális következményeire. Az újdonságra és változásra való növekvő igény egyre növekvő fogyasztást és óriási hulladékhegyeket eredményeznek. A gyártási folyamatok rombolják az ökoszisztémát és az ipar ezzel egyre csak távolabb kerül a fenntartható működéstől. A kiállítás egyértelműen az emberi és természeti erőforrások kizsákmányolására és a felelős fogyasztás szükségszerűségére hívja fel a figyelmet.
A Critical Consumption történeti tárgyakon keresztül azt is bemutatja, hogyan változott a divat fogalma és az öltözködés szerepe az elmúlt három évszázadban és hogy hogyan alakult ki a mai tömeges divatfogyasztás. A történet a felvilágosodással és a vallás háttérbe szorulásával kezdődik, mellyel párhuzamosan a fogyasztás egyre inkább pozitív arculatot nyert. Míg azelőtt a luxust inkább a pazarlással és a bűnnel azonosították, a XIV. Lajos-kori Franciaország merkantilista politikájával kezdődően a luxustermékek fogyasztását és a divat követését már pozitívan értékelték. A narratíva ezzel az időszakkal hozza kapcsolatba a mai divatrendszert is, amit azóta is a folyamatos változásra való igény jellemez. A technológiai változások, a globális terjeszkedés, a változó gyártási feltételek és tömegmédia még inkább gyorsítják a folyamatot, ami a fast fashion-ben érte el a csúcspontot. A digitalizáció felgyorsulásával a trendigények ma már pillanatok alatt kielégíthetők, így a változásnak semmi nem szab határt.
A kiállítás viszont nemcsak kritikát fogalmaz meg az eldobható dolgok társadalmával szemben, hanem ráirányítja a figyelmet a felelős fogyasztás lehetőségeire is. A honlapról letölthető egy úgynevezett ruhaszekrény-analízis (német/angol nyelven), amelynek segítségével a saját fogyasztási szokásainkra is rá tudunk nézni. Igény szerint rendezik meg diákcsoportok számára az Anti Fast Fashion című workshopot. A workshop keretében a diákoknak lehetőségük van három ruhadarabot magukkal vinni, amelyeket áttervezhetnek, kiegészíthetnek, varrógéppel, de akár nem szokványos technikákkal is, például tűzőpisztollyal. Minden workshop divatbemutatóval zárul a múzeum oszloptermében.
A kiállítás egy nagyobb projekt, a 10x17 Sustainable Development Goal-Engagement része. A múzeum az ENSZ fenntartható fejlődési célok értelmében a divat és divatfogyasztás témájának szentelte magát. A cél a túlfogyasztás problémájának tudatosítása, kreatív megközelítések bemutatása és fejlesztése, a fogyasztói magatartás újragondolására és strukturális változásokra való ösztönzés. Mint design-múzeum, a bécsi Iparművészeti Múzeum a művészi és kreatív megközelítésekre és pozitív megoldásokra összpontosít. Az oktatási szemlélete a divattal és a ruházattal, mint kifejezési formával való kísérletezésen, a kézműves technikák, valamint az alternatív anyagok és megközelítések vizsgálatán alapul.
A fogyasztást és tömegtermelést egy másik szempontból közelíti meg a Dobd el - Egy modern válság története (Throwaway - The history of a modern crisis) című kiállítás a brüsszeli Európai Történelem Házában (már csak 2024. január 14-ig). A projekt a hulladék történetével foglalkozik. Bemutatja, hogy az, ahogyan a szeméttel bántunk, és ahogyan gondolkodunk vagy nem gondolkodunk a hulladékról, az a társadalmi folyamatokat jelzi. Ilyen értelemben a szemét értékes történelmi bizonyítékként is szolgálhat a régészet és a történettudomány számára, mert az adott kor társadalmának és életkörülményeinek tükre.
Az első szekció után, ami a hulladékot, mint történeti forrást mutatja be, azt követhetjük nyomon, hogyan változott a szemét megítélése 1800 és 1945 között. A 19. század elején Európában gyors népességnövekedés és ennek következtében jóval magasabb árutermelés kezdődött. Ez egyúttal nagyobb mennyiségű hulladékot is jelentett, amelyet gyakran kreatívan használtak fel új áruk előállítására. A szemét tehát a 19. század nagy részében még erőforrásnak számított. A 19. század végén az új gyártási folyamatok, a megnövekedett hulladékmennyiség és a higiéniai mozgalmak következtében gyökeresen megváltozott a hulladékhoz fűződő viszony: erőforrásból ártalmas dologgá vált, amitől meg kell szabadulni.
A kiállítás harmadik részében a második világháború utáni fejleményeket követheti nyomon a látogató. A háború után a lakosság jóval nagyobb része engedhette meg magának a fogyasztási cikkeket. A tömegtermelés olcsóbbá, könnyebben hozzáférhetővé vált, következésképpen eldobhatóvá tette az árukat. A hulladék világméretű problémává nőtt és globális szinten kialakult az eldobható dolgok kultúrája. Az áruk egyre kevésbé tartósak lettek. Az, hogy a gyors elavulás a gyártók szándéka-e, és hogy ez mennyire tisztességes, már a 60-as években téma volt.
Az utolsó részt a hulladék kezelésének szánták a kurátorok, vagyis a „4R”-nek: reduce, reuse, recycle, repair. A hulladékkezelés nem csak azt jelenti, hogy megszabadulunk tőle. A folyamatos szemétfelhalmozás megállítására megoldást csak az elkerülés, a javaink újrahasználata, anyagában történő újrahasznosítása és javítása jelenthet.
A mindent elárasztó szemét kortárs művészeknek is bőséges témát szolgáltat. Mandy Barker nemzetközi díjnyertes fotóművész munkáin keresztül a világ óceánjaiban felgyűlő szeméttel és műanyagszennyezéssel, annak a tengeri élővilágra, az éghajlatváltozásra és végső soron magunkra gyakorolt káros hatásaival szembesülhet a látogató.
Moffat Takadiwa számítógép-billentyűzetekből és PET-palackok kupakjából készült zimbabwei zászlója bírálja a kapitalista gazdaságok hulladékgazdálkodási gyakorlatát. Az Európa által termelt szemétnek el kell jutnia valahova, és ez a hely általában a globális dél. Takadiwa műveivel párbeszédet indít az afrikai gyarmati maradványokról, és arról, hogy ez milyen sok kihívást okoz a mai Afrikában. A legtöbb afrikai országban az egykori gyarmatosítók helyébe ma befektetők léptek, de a helyi lakosság nagy része még mindig nem élvezheti a megtermelt javakat.
Akik nem tudnak ellátogatni Brüsszelbe, azok számára nagyon sok érdekességet tartogat a múzeum által létrehozott online tartalom. Itt több mint 60 digitalizált tárgy mesél el egy történetet fényképeken és szövegeken keresztül, és arra ösztönzik az olvasót, hogy reflektáljon a körülöttük lévő dolgokra. Mit tartunk értéktelennek és mi az, ami még felhasználható? Mekkora szeméthegyet hagyunk magunk után a Földön?
Borítókép: a Museum für Angewandte Kunst mennyezete (fotó: Mak27w, CC BY-SA 4.0)
