„A szín élet. A színek nélkül halott lenne a világ. Őseszmék a színek, a kezdettől való színtelen fénynek és ellentétpárjának, a színtelen sötétségnek a gyermekei.” Az idézet Johannes Itten svájci festőművésztől származik, és jólesően kibéleli a lelkünket. Hiszen, valóban, mi minden a szín? Hangulat, emlék, szimbólum, jelkép, viszonyítási pont, önmegvalósítás, identifikáció, bátorság, megmerítkezés, szelíd elcsendesedés, őszinte kitárulkozás. A színek: lelkünk jelmezei a mindennapok színpadán. A színek: létezésünk megjelölt karakterisztikái a történelem végtelen időszalagján. A színek: néma hangok, pulzáló szavak, virális illatok, csiklandós érintések. A színeink pedig mi magunk vagyunk. Hol barnák, mint a szülőföld homokja, hol kékek, mint a nyári égbolt, hol narancssárgák, mint a lemenő Nap korongja, hol feketék, mint a hajnal előtti utolsó sötét pillanat mélye. Hol pedig fehérek, mint a frissen hullott hó, zöldek, akár a frissen vágott fű és vörösek, mint a vér. Piros-fehér-zöld – őseszme-színek, együtt szimbólumok, együtt a magyarságunkat jelképezik, és együtt, ők hárman, akár a szentháromság, önazonosságunk hármashangzata.
E hármashangzatra hangolta Bálizs Beáta kurátor a Janus Pannonius Múzeum Trikolór-történelem – Kortalan hazafiságunk kincsei és kacatjai című kiállítását, melynek főszereplő nemzeti színeink. Használatuk sokkal több egyszerű jelképnél: a piros, fehér és zöld története egyben a modern magyar identitás története is. A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának válogatása ezt az összetett jelenséget nem csupán történeti-politikai jelképként, hanem kulturális és vizuális gyakorlatként is vizsgálja, s teszi ezt 2026 májusáig Pécs gyönyörű belvárosában.
A kiállítás időzítése különösen beszédes a tavaszi nemzeti ünnepek idején. Március 15. a magyar trikolór egyik legfontosabb történeti pillanatára emlékeztet: a 19. század reformkori politikai és kulturális mozgalmainak könnyes-szép időablakára, amikor is a piros–fehér–zöld a modern magyar nemzet egyik meghatározó jelképévé lett – a sok olvasatú kiállítás éppen ezt a folyamatot törekszik tágabb kulturális kontextusba emelni.
A tárlat kurátora, Bálizs Beáta arra törekedett, hogy a trikolór történetét ne csupán politikai szimbólumként, hanem a mindennapi élet részeként mutassa be, ezért válogatása több gyűjteményi egység anyagából, valamint kölcsönzött és kifejezetten a tárlat számára gyűjtött tárgyakból áll össze. A látogatók így egyszerre találkozhatnak viseleti tárgyakkal és textíliákkal, gyermekrajzokkal és iskolai emlékekkel, sportrelikviákkal és ajándéktárgyakkal, képzőművészeti alkotásokkal, valamint hétköznapi iparcikkekkel.
A kurátori koncepció egyik legfontosabb felismerése talán éppen az volt, hogy a nemzeti színek nem csupán ünnepi jelképként léteznek, hiszen megjelennek az öltözködésben, a gasztronómiában, a sportkultúrában, sőt a tömegkultúrában és a kereskedelmi vizuális kultúrában is. A kiállítás ezért gondosan és érzékenyen, ugyanakkor proaktívan és bátran mutatja meg egymás mellett a „kincseket” és a „kacatokat”, ha tetszik, a művészeti értékű tárgyakat és a populáris vizuális kultúra darabjait.
A Trikolór egytermes, kellemes hangulatú, jó értelemben nosztalgikus, inkább emlékező kiállítása arról mesél, hogy a nemzeti színek története egyben a színek kulturális jelentésének története is. A piros, fehér és zöld európai kontextusban is erősen szimbolikus színek: a piros gyakran a bátorság és az erő, a fehér a tisztaság, a zöld pedig a remény és az élet szimbóluma. Ebbe a tágabb perspektívába simul bele a magyar trikolór története, melynek kialakulása a 19. század első felében a nemzeti mozgalmakhoz és az európai trikolórhagyományhoz egyaránt kapcsolódott, a színek pedig fokozatosan váltak összefonódó jelképpé, majd a mindennapi tárgykultúrában is megjelentek. A kiállítás ezt a folyamatot üde megközelítésben, friss hangnemben mutatja be: a falakra kerekített szöveg-és kérdésbuborékok szuggesztíven ágyaznak meg az immár elmélyített narratívához: miként válhat egy politikai jelkép vizuális kultúrává.
E folyamat kutatásához fontos elméleti hátteret nyújt a kurátor Veres róka, vörös bársony, piros rózsa című vastag monográfiája, valamint a fehér színről szóló, majd trikolór kutatása, melyekben a szerző a színek és az identitás, a nemzeti színek és a viselet kapcsolatát elemzi. A kutatás rámutat arra, hogy a trikolór, különösen a ruházaton és az ünnepi öltözetben, miként vált a nemzeti identitás látható kifejezésévé, ezáltal a viseletet nem csupán esztétikai, hanem politikai és társadalmi kommunikációs eszközzé is dúsítva.
A pécsi kiállítás egyik legérdekesebb aspektusa az, ahogyan és amiként a hazafiság hétköznapi formáit vizsgálja. A trikolór nemcsak ünnepi zászlóként jelenik meg, hanem a mindennapi élet tárgyaiban: buszokon, bolti logókban, ajándéktárgyakon vagy sportesemények vizuális világában. Ez a jelenség jól mutatja, hogy a nemzeti jelképek jelentése folyamatosan változik - a 19. század politikai szimbóluma a 20. században tömegkulturális jelképkét, a 21. században pedig vizuális identitáselemként is működik.
A kiállítás ennek a kulturális rétegzettségnek a feltárására vállalkozik, egymás mellé helyezve történeti relikviákat, szocialista kordokumentumokat, sportkultúra-tárgyakat és kortárs vizuális mementókat. A tavaszi nemzeti ünnep pedig különleges kontextust ad a kiállítás értelmezéséhez, hiszen általa március 15. nem csupán történelmi esemény, hanem vizuális rituálé is: kokárdák, zászlók, ünnepi dekorációk és iskolai rajzok formájában jelenik meg és él tovább a közösségi emlékezetben.
A kiállítás egyik fontos üzenete éppen az, hogy ezek a vizuális formák – a kokárdától a gyermekrajzokig – a kulturális emlékezet részei, a nemzeti színek pedig így egyszerre hordoznak történeti, esztétikai és társadalmi jelentést. A kurátori gondolkodás szép tónust rajzol a központi narratíva köré, egy a terem előtt rögtönzött kis kiállítással, mely egy fiataloknak szóló fotópályázat eredményeként „a magyar nemzeti színek a mai emberek környezetében” témafókusz mentén, gyerekek hétköznapi fényképein keresztül vizsgálja immár új szemszögből piros-fehér-zöld hármashangzatunk folyton változó, mindig alakuló történetét.
A Trikolór-történelem – Kortalan hazafiságunk kincsei és kacatjai nemcsak kiállítás, hanem egy folyamatban lévő tudományos kutatás eredménye is, mely háttér különösen fontos a mai múzeumi gyakorlatban, melyben a kiállítások nem egyszer fontos és hiánypótló kutatási projektek vizuális összegzéseként működnek. A pécsi tárlat pedig szép és elgondolkodtató példája annak is, hogy miként kapcsolható össze a néprajzi kutatás, a vizuális kultúra elemzése és a múzeumi interpretáció – egyetlen mondatban, egyetlen kérdésfelvetésben, egyetlen szimbólumban.
Három szín összetalálkája. A piros, a fehér és a zöld. Akárha egy tavaszi rét látképét keverhetnénk ki belőlük, egy zselici dombság zsebkendőnyi oázisát, egy házikó előtti kert vidám pázsitját, egy gyermekkori nyár élénk-illatos-puha pillanatát. A pécsi kiállítás arra emlékeztet minket, hogy a színek nem csupán esztétikai kategóriák, de kulturális jelentéssel bíró jelek, történetmorzsák identitásról, közösségi emlékezetről, kollektív rituálékról és időpillanatokról. A trikolór története így egyszerre művészettörténeti, néprajzi és társadalomtörténeti történet, mely ezáltal megható módon válik alkalmassá arra, hogy a múzeumi térben új perspektívából tárja elénk a nemzeti szimbólumok világát.
A színek: lelkünk jelmezei a mindennapok színpadán. Létezésünk megjelölt karakterisztikái a történelem végtelen időszalagján. Néma hangok, pulzáló szavak, virális illatok, csiklandós érintések. A szülőföld homokjának barnája, a nyári ég kékje, a búcsúzó Napkorong narancsa, a csillagtalan éj feketéje. És a vér pirosa, a hó fehérje, a fű zöldje. Őseszménk színei, életünk színei, fény és sötétség üde gyermekei. Önazonosságunk szent hármashangzata. Lelkünk kincse és kacatja.
A képek forrása: Janus Pannonius Múzeum, fotó: Füzi István
