Túlélési stratégiák címmel az itthon némiképpen elfeledett Barta Lajos életművéből mutat be egy remek válogatást a Kiscelli Múzeum. Különleges tehetségű szobrász volt, az európai avantgárd hiteles és egyedi képviselője, 1945-ben ott volt az Európai Iskola alapító tagjai között, de 1949-ben már önként nyújtott be pályázatot a Sztálin-emlékműre. Tudta, ha ezt nem teszi meg, a hatalom megfosztja attól, hogy művész lehessen. Ötven éves volt ekkor, és a behódolást választotta, hogy pályán maradhasson.
Enteriőrkép a Tavaszi Tárlatból
(Barta baloldalt, a Hullám című gipszszobrával), 1957 archív fotó
Nehéz döntés volt. Barta szobrászatát mindenestül átitatta a modernizmus friss lehelete, a legkevésbé sem a szovjet mintát szolgai módon követő szocialista realizmusban gondolkodott. Huszonévesen bejárta Olaszországot, 1938-tól évekig Párizsban élt, ahol Rozsda Endrével együtt rátaláltak az absztrakt művészetre. Bartát azonban a szürrealizmus is telibe találta; ezt a kettőt bravúrosan ötvözte grafikáiban, melyek elsősorban szobortervek, de még így, két dimenzióban is az elfolyó idő, a megnyomoríthatatlan képzelet, a mindennél erősebb életigenlés himnuszai. A Kiscelli Múzeum emeleti kiállítótermében és folyosóján a látogató döbbenten nézi az egymásba csavarodó, illékony formákból álló kompozíciókat, amelyek mintha egy felborult korban, szinte megállítva a pillanatot, a semmiből varázsolnának életet. Táncoló ívek, egymásba gabalyodott geometriai testek, maga a légies anyagtalanság, a repülés határán, mégis valami mérhetetlen fájdalmat hordoznak, a létezés fonákját, aminek súlya alatt ez a könnyedség inkább ijesztő tapasztalatnak, túlvilági táncnak látszik.
Barta Lajos: Hullám, 1949. bronz
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
Alkotójuk egész életét stigmák szorításában élte. Zsidó származása mellett még homoszexualitása és nagyon alacsony, majdhogynem törpe mérete is nehezítő körülmény volt a húszas-harmincas évek Magyarországán. A zsidótörvények elől Rozsda Endrével együtt Párizsba ment, de 1943-ban biztonságosabbnak tűnt visszatérni Budapestre, mint a nácik által megszállt Franciaországban maradni. Hamarosan itt is bezárult a kör, munkaszolgálatra vitték, ahonnan Barta megszökött, a háború végéig bujkálnia kellett. Ekkor, a felszabadulás után egy rövid időre úgy tűnt, hogy az életben és a művészetben is szabadságot élvezhet, az Európai Iskolával végre kibontakoztathatja azt az egyszerre geometrikus, absztrakt és organikus formavilágot, amiben megtalálta a maga művészi nyelvét.
Barta Lajos: Egyensúly, 1948 k. papír, ceruza
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
Ezt a hirtelen szárnyalást törte ketté a pártállami rendszer által diktált művészetfelfogás, amit Barta – túlélési stratégiaként – 1949-től önként magára vállalt. A kiállításon az íves, absztrakt formák, az 1943-ban készített, összefonódó ívekből komponált Éneklő madár, vagy az Egyensúly című, csonkolt emberi testrészeket idéző, mégis anyagon túli lendülettel szárnyaló, 1950-es keltezésű ceruzarajza mellett ott látjuk egy 1951-es relief makettjét, felületén vaskos munkás- és parasztfigurákkal – két, egymással tökéletes ellentétben álló világ, egyazon művész kezéből, egy időben. Barta, miközben elvárásokat teljesített, folyamatosan rajzolta, formázta azokat a hullámzó, hajladozó, hol megtört, hol a semmibe lendülő formákat, amelyeket a Rákosi-korszak nem művészetnek tartott. Kettős alkotói pályát vitt, az egyiket viszonylagos sikerrel – műtermet kaphatott a Várkert bazársorban, a munkásokat és katonákat ábrázoló kisplasztikáiból herendi porcelánok készültek –, ugyanakkor nem adta fel a saját alkotói stílusát sem, és a túlélési stratégia bevált: a híres-hírhedt 1957-es Tavaszi Tárlaton például azzal a Hullám című plasztikájával szerepelt, melyet két évvel később az ország első absztrakt köztéri szobraként állítottak fel egy pécsi játszótéren.
Barta Lajos: Cím nélkül („Tanzturnier”), 1948 papír, ceruza
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
A kiállítás nem az életművet mutatja be. Sokkal inkább abba a sorozat-koncepcióba illeszkedik, amellyel a Kiscelli Múzeum 20. századi hazai művészeknek a hatalomhoz való viszonyát jeleníti meg. A rendszerváltás 30. évfordulóján mind a visszatekintés, mind az összegzés helyénvaló, de ezen túl általánosabb, és ma újra aktuálissá vált kérdésekre is felhívja a figyelmet. Barta Lajos életpályája kapcsán például arra, hogy a művészetpolitikai nyilvánosságban érzékelhető jelenségek mögött vajon a hatalom – és a művészetre érzékeny közönség – meglátja-e a kettősséget: a valódi, független, belső elkötelezettségből fakadó művészetet, és az elvárt normához való kényszerű illeszkedést. Bartánál a klasszikus avantgárdba oltott organikus formavilág és a kötelező sémák szolgai alkalmazása olyan feszültséghez vezetett, ami önmagában is rendkívül izgalmas világot hozott létre. Nem bírta sokáig, 1965-ben Németországba emigrált. Ott még két évtized kiteljesedés következett, 1986-ban, 87 esztendősen elismert művészként hunyt el. A hagyaték hazatért, de itthoni „visszafogadása” még várat magára. A mostani kiállítás talán meghozza végre az áttörést.
Barta Lajos: Túlélési stratégiák
2019. május 30. - szeptember 22.
BTM Kiscelli Múzeum
Információ: itt
