Szeptember 18-án, pénteken megnyílt a „Törékenyek – Művészet és terápia tegnap és ma” a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban (SOM). Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény és a SOM együttműködésében rendezett kiállítás megidézi a magyar pszichiátriai művészeti gyűjtemények történetét, bemutatja az intézetben kezelt betegektől származó alkotásokat, intézeten kívül készült art brut műveket, valamint szöveges és képes dokumentumokat. A 2027. június 27-ig látogatható tárlaton az érdeklődők megismerhetik a pszichiátriai betegséggel élők sebezhetőségét, az intézeti körülmények között született alkotások sorsát és a két háború közötti progresszív múzeumi kezdeményezéseket.
A szeptember 18-i megnyitón Varga Benedek, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) főigazgatója házigazdai üdvözletében fölidézte: 2022 óta formálódik a kiállítás terve, a látszólag hosszú idő azonban lehetőséget adott tűnődésre és szervezésre, amelynek erényei lecsapódtak a kurátori munkában. Szót ejtett arról is, hogy 2007–2008 fordulóján, a SOM igazgatójaként sok erőfeszítést tett annak érdekében, hogy ez a gyűjtemény – a hozzá tartozó, korabeli orvosi iratanyaggal, terápialeírásokkal, kezelésekkel és diagnózisokkal együtt – a múzeumba kerülhessen, ez azonban végül meghiúsult. Fájdalmas tudománytörténeti epizódként emlékeztetett arra, hogy bár a művészettörténetileg értékes anyag megmenekült és jó otthonra talált az MTA-nál, a közel 2000 folyóméternyi, hozzá tartozó orvosi iratanyag régi, jórészt 19. századi részét az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet az erősen penészes jellegére való tekintettel megsemmisítette, elégette. „Pedig ez az iratanyag bizonyította, hogy a magyarországi pszichiátriai fejlődés semmivel sem volt lemaradva Európától: a Magyar Királyi Országos Tébolyda (Lipótmező) gyakorlatilag egyidőben jött létre a német, brit, osztrák intézetekkel. Egyedül a franciák jártak előttünk Freud mestere, Jean-Martin Charcot miatt, de ezt is úgy érdemes látnunk, hogy Lenhossék Mihály jóval azelőtt fordította Charcot műveit magyarra, mint ahogy Sigmund Freud ezt megtette volna német nyelvre” – tette hozzá Varga Benedek.
Sári Zsolt, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium közgyűjteményi és örökségvédelemért felelős államtitkára köszöntőjében elmondta: a kiállított anyag tanúskodik arról, hogy a hazai pszichiátriai ellátásban a művészet egyszerre volt gyógyszer és tanúságtétel, mint ahogy a művészet és a kultúra ma is lelki egészségünknek is forrása. A kiállítás címéről – Törékenyek – szólva hangsúlyozta, ez az egyetlen szó sokrétű jelentéssel bír. „Törékenyek a tárgyak, mert olyan anyagokból készültek, amelyek egy zártosztályon hozzáférhetőek voltak; törékenyek az alkotók, akikről sokszor csak egy felvételi lap maradt fenn; és törékeny maga a történet is, amelyet háború, költözések és hosszú hallgatások szakítottak meg” – fogalmazott. Hozzátette: a kiállítás azonban sokkal többről szól a törékenységnél, arról tanúskodik, hogy amikor az első magyar elmeügyi múzeumot, az 1931-ben létrehozott Selig-múzeumot létrehozták, azt a betegekkel együtt rendezték be, és segítségükkel tették hozzáférhetővé.
Pléh Csaba pszichológus és nyelvész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia és az Európai Akadémia tagja megnyitóbeszédében személyes élményeinek fölidézése után emlékeztetett arra, hogy kezdeteikor, az 1870–80-as években a magyar pszichiátria nagy összhangban volt a nyugat-európai tudományos folyamatokkal. Varga Benedek szavaihoz kapcsolódva elárulta, hogy a 2008-ban elpusztított iratanyagból származik – és maradt fenn szerencsésen – egy 1880-ban kelt, saját kezű Sigmund Freud-levél, amelyben Freud egy korábbi betege felől érdeklődik. A műalkotások kapcsán kiemelte, hogy azok megjeleníthetik a betegek saját nehézségeit és kifejezhetnek érzelmeket is, amelyeket a képi világon keresztül sokkal érzékletesebben ismerhetünk meg, mint a szokványos szöveges leírásokból. Az alkotások harmadik értelmezési síkjaként a terápiás kontextust nevezte meg. „A hospitalizált betegek hónapokon keresztül egy beszűkült, hihetetlenül eseménytelen és unalmas világban vannak, ahol az egyetlen esemény saját téves eszméjük izgalma tud lenni. Ebben a világban feladatot adni nekik az ellátás egy kiemelten fontos része, hiszen az értelmes cselekvés utat teremt a rehabilitáció felé. – fűzte hozzá.
Perenyei Monika, az ELTE HTK Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója, a kiállítás kurátora ismertette a kiállítás létrejöttének körülményeit és bemutatta a koncepciót.
Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény, amelyből a kiállított műveket válogatták, a régió egyedülálló történeti azílum-művészeti gyűjteménye. Különleges abban is, hogy elődje, a Selig Múzeum, korát megelőző programjával már 1931-ben átjárást nyitott az intézeti és a falakon kívüli világok között. A gyűjteményt gondozó elmeorvosok saját kifejezéseikkel szólva „az idegenség oldásában” és „az élet pszichiátriájának művelésében” voltak érdekeltek. Mindehhez a művészetek felé fordultak: támogatták az intézeti életre kényszerülő alkotók– Pál István, Nemes-Lampérth József – munkáját, és megkülönböztetett figyelemmel kísérték az intézeti betegek tárgyalkotásban megnyilatkozó kreativitását.
A Művészettörténeti Kutatóintézetben működő gyűjtemény immár 18 éve a jó találkozások helyszíne: legmegérintőbb a hajdani betegek rokonainak látogatása, akik egy-egy rajzban vagy tárgyban a hozzátartozójukról hírt adó egyetlen emléket találják meg. A jó találkozások számát gyarapítják a hazai és nemzetközi együttműködések. A nemzetközi FREEPSY Kollektívával 2023 óta tartó együttműködés mérföldköve Hollós István legendás írásának (Búcsúm a Sárga Háztól, 1927) angol nyelvű kiadása, amelyet a londoni Freud Múzeumban mutattak be 2024-ben. Hollós könyvének radikalizmusát az adja, hogy a pszichiátriai betegek nézőpontját és hangját („ahogy mi látjuk, és ahogy ők látják”) jeleníti meg benne. Ebből a korát megelőző pszichiáteri elképzelésből bontakoztak ki azok a FREEPSY projekt szervezésében megvalósuló kollaboratív események – például Hollós könyvének 17 nyelven történő felolvasása – amelyek a kiállításra készült hanginstallációhoz is alapanyagul szolgáltak. A betegek hangját 17 nyelven kihangosító kompozíció (multitonális felolvasás) a Gyűjtemény egy lokális sajátosságát teszi jelen időbe. A gyűjteményt ugyanis a betegtársakról és az intézeti elmeorvosokról készült portrék száma jellemzi (ezek külön falra rendezve), ami a hagyományosan aszimmetrikus orvos-beteg kapcsolatban feltűnő elmozdulást jelez: a Selig-múzeum orvoskurátorai Hollós Istvánhoz hasonlóan a betegekkel folytatott kommunikációban fontos szerepet tulajdonítottak a verbalitáson túli kifejezésformáknak; a tárgyakoltásban, a képi kifejezésben és a verselésben megmutatkozó kreativitás terápiás hatásának.
A múzeum két háború közti orvoskurátorai saját tudományterületek történetét is kutatták, a pszichiátriai ellátás javításáért és alternatív intézményekért emelték fel szavukat, és munkájuk eredményét a közönség elé tárták: ismeretterjesztő feladatot végeztek, amelynek éppen az 1931-ben megnyílt múzeum adott teret. Programjuk középpontjában a pszichiátriai betegséggel élőkről alkotott előítéletek, a tébolyról és az őrültekről alkotott társadalmi kép kritikája állt. Mindezt a tárlókban elrendezett, a gyűjteményi kézirattárban fennmaradt dokumentumokkal szemléltetjük.
Az 1931-ben megnyílt Selig-múzeumot többször költöztették, csomagolták be és bontották ki újra, többször szűnt meg a fenntartója, és kapott új nevet, sok minden veszett el belőle, és gyarapodott újra. Mindazonáltal töredezett története ellenére létezése töretlen. A kiállítás látványvilágával ezt a töredékességében fennmaradt, progresszív alkotó- és gyűjtőmunkát visszük a kortárs látogatókhoz közelebb. Az élénk színek és keretezések – legyenek azok képek, tárgyak, vagy Hollós-idézetek – eszköztárával azt a vibráló, eleven energiát közvetítjük, amely felülírja azokat az ellenérzéseket, amelyek a pszichiátriai mezőből érkező munkákat általában övezik.
A kiállításban az orvos-beteg kapcsolatokról „mesélő” tárgyegyüttesek és a Selig-múzeum (majd OPNI Képtár-Múzeum) történetét összegző kutatási eredmények mellett a nehezen összeállítható élettörténet-feltárások jelen idő szerinti eredményeit is közzétesszük.
Háttér
Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum együttműködésében rendezett kiállítás megidézi a magyar pszichiátriai művészeti gyűjtemények történetét, bemutatja az intézetben kezelt betegektől származó alkotásokat, intézeten kívül készült art brut műveket, szöveges és képes dokumentumokat és egy a pszichiáter Hollós István könyve (1927) inspirálta, Matthew Faulkner (UK) és a FREEPSY (Free Clinics and a Psychoanalysis for the People, University of Essex) együttműködésében készült hanginstallációt. A kiállítás rávilágít a pszichiátriai betegséggel élők sebezhetőségére, az intézeti körülmények között született alkotások sorsára és a két háború közötti progresszív múzeumi kezdeményezésekre.
A tárlat központi gondolatát és mottóját Hollós István pszichiáter 1927-es, Búcsúm a Sárga Háztól című híres manifesztuma adja: „Míg az ágysorok között álmosan járok, egy idehajszolt, leroskadt város nehéz lélegzetét érzem. Összeomlott szépségek fölött őrködöm.”
A kiállítás megidézi Hollós István alakját és munkásságát (különös tekintettel írásaira és a betegekkel való kapcsolatára), miközben átfogó képet nyújt a hazai intézeti gyűjtemény- és terápiatörténetről. A látogatók számos különleges art brut művet, az intézetben keletkező műalkotást, korabeli dokumentumot, törékeny tárgyat és történeti fotográfiát tekinthetnek meg, amelyek a pszichiátriai betegséggel élők mindennapjairól és kreativitásáról tanúskodnak.
A kiállítás készítői arra törekedtek, hogy bemutassák a pszichiátriai betegek kiszolgáltatottságát, a szegényes anyaghasználatból fakadó tárgyi sérülékenységet, valamint a két háború közötti időszak, illetve az államszocializmus pszichiátriatörténetének töredékességét. A tárlat ugyanakkor emléket állít azoknak a korabeli, rendkívül haladó és progresszív múzeumi és terápiás kezdeményezéseknek is, amelyek a nehéz körülmények miatt akkor efemernek, azaz múlandónak bizonyultak.
A kiállítás különlegessége egy többnyelvű hanginstalláció (17 nyelvű „multitonal readings" és az ebből készült további ritmus-kompozíciók), amelyet Hollós István önéletrajzi ihletésű manifesztumának angol nyelvű megjelenése (2024) inspirált. A hanginstalláció kortárs technikával kelti életre azt a korában rendkívüli elmeorvosi elképzelést, mi szerint az intézeti bentlakók nézőpontja és hangja is figyelmet érdemel. Mert az érzékeny figyelem a nyelvi közlés töredezettségén túl is képes segíteni a gyógyulást.
A kiállításon szereplő alkotók: Áronson Gábor, Balassa Mária, Düll Karolina, Horváth Gy., M.V., Laczhegyi Tibor, László Sándor János, Szakállné Moyezán Anna, Pál István, Remmer Borbála, Skultéti László, Szűcs llona és Zórád Géza.
A kiállítás létrejöttét az NKA támogatta.
