A tudomány, a muzeológia hitelessége nem az online figyelemversenyben született meg, mégis egyre inkább ott kell érvényesülnie. Az algoritmusok logikája, a láthatóság kényszere és a leegyszerűsítés veszélye különösen élesen jelenik meg a társadalmi múzeumok esetében. Sepsi Hajnalka egyetemi hallgató vitaindító esszéje az online önreprezentáció mögött húzódó feszültségeket és dilemmákat tárja fel. Mondd el te is a véleményedet: várjuk írásodat, hozzászólásodat!
Nem sok olyan területe maradt a 21. századi ember életének, amelyet ne szőne át a különböző digitális platformokon való jelenlét. A mesterséges intelligenciával való ismerkedés, az algoritmusok kényszerítő ereje, a reklámok fullasztó tömege, a másodpercek alatt ránk zúduló hírek terhe a mindennapok része. Az online átállás társadalmi előnyeiről, hátrányairól és veszélyeiről rengeteg szó esik, ezért ebben az írásban egy kevésbé tárgyalt aspektusra szeretnék fókuszálni: a tudományos intézmények online reprezentációjára, útkeresésére és az ebből fakadó dilemmákra.
A tudomány különböző területei a felvilágosodás kora óta gyakorlatilag abszolút hivatkozási alappá váltak. Ez a pozíció ugyanakkor sok esetben hierarchikus, tekintélyelvű struktúrákat hozott létre, amelyek eltávolodtak a többségi társadalom mindennapi tapasztalataitól.. Az elefántcsonttoronyban való üldögélés az internet korában viszont kényelmetlenné kezd válni a tudomány képviselői számára. Ha relevánsak akarnak maradni, rákényszerülnek arra, hogy integrálódjanak a többségi társadalom valóságába, a lexikális tudást gyakorlatiasabbá, tapasztalhatóbbá és ezáltal hozzáférhetőbbé tegyék, miközben fel kell venniük a versenyt az online világban terjedő dezinformációs áradattal, az egyre népszerűbb tudománytagadással, és a komplex, kritikai értelmezések hiányában fellépő manipulációs technikákkal.
A tudományos hierarchiák bizonyos szempontból lebomlóban vannak, ám nem mindegy, hogy az online nyilvánosság új rendjének szabályait ki alakítja. Ha a tudományos intézmények hisznek a saját értékeikben, nekik is bele kell állniuk a figyelemharcba.
Az azonban már jóval összetettebb kérdés, hogy ezt miként tehetik meg úgy, hogy közben ne sérüljön legitimációjuk és hitelességük. A tudományok elismertsége ugyanis nem algoritmusok által dominált figyelemversenyben jött létre, így a tudományos értékek és elvek átkonvertálása egy alapvetően eltérő logikájú médiatérre szükségszerűen feszültségeket szül. Mi alapozza meg egy intézmény hitelességét az online térben? A nézettség, a követők száma? Ki a célközönsége egy tudományos intézménynek? A saját szakmai közege, a tudósok, a laikusok, a döntéshozók, vagy egyszerre mindegyikük? Egyáltalán ki beszél az intézmény nevében? Egy kutató, az egész intézmény, vagy egy beazonosíthatatlan szócső? Alkalmazkodjon-e az intézmény az algoritmusok logikájához, ha közben tartalmi kompromisszumokra kényszerül? Az érzelmi töltetű bejegyzések, a clicbait címek, a leegyszerűsített fogalomhasználat nem vezeti-e félre a megszólítani kívánt csoportokat?
A legfontosabb kérdés így végső soron az, hogy az online kommunikáció beállítható-e a tudomány szolgálatába, vagy a tudomány kiszolgáltatott az algoritmusnak, és annak nyomása alá kénytelen szorítani az online kommunikációját?
Ezt a dilemmát a továbbiakban a múzeumok, azon belül is a társadalmi múzeumok szintjén vizsgálom. Azért is különösen érdekes a társadalmi múzeumok kontextusában értelmezni ezt a kérdéskört, mivel az egyik legdinamikusabban változó tudományterületről beszélünk, köszönhetően a kritikai irányzatok megerősödésének. A múzeumi gyakorlatban a múlttal való szembenézés és annak kritikai értékelése nyomán Frazon Zsófia szavait idézve:
„Megerősödött a szubjektivitás és a többszólamúság szerepe, gyakoribbá váltak a szerzői megszólalások, érzékelhetőek lettek addig nem hallott, ismeretlen hangok (pl. bennszülöttek, nők), amelyek új nézőpontot nyitottak, új és más (demokratikusabb) értelmezési lehetőségeket teremtettek az intézmények számára.”1
Ez a változás – mely a hagyományos hierarchiákat, és hatalmi viszonyokat lebontva szeretne tudományos és egyben társadalmi munkát folytatni – nyilvánvalóan nem mutat egységes képet a különböző országok különböző múzeumi intézményei között. Viszont az új muzeológia2, és annak részvételiségen, együttműködésen és állandó kritikai reflexión alapuló kísérletezése alkalmas lehet arra, hogy érzékenyen reagáljon a változó társadalmi folyamatokra. Éppen ezért különösen problematikus, amikor egy társadalomtudományi értékeket képviselő intézmény az online láthatóság érdekében kénytelen lazítani saját tudományos elvein.
Egy konkrét példa jól érzékelteti, milyen önellentmondásos helyzetbe kerülhet egy társadalomtudományi értékeket képviselő intézmény az online kommunikációja során, hogyha elfogadja az algoritmusnak való kiszolgáltatottságot. A társadalomtudományi kutatásokban mára háttérbe szorultak azok az egyirányú megközelítések, amelyek a szociokulturálisan „másnak” tekintett – vagyis az euro-amerikai fehértől eltérő – csoportokat a hatalmi fölénnyel visszaélve , egzotizáló vagy esztétizáló módon vizsgálták. A saját kulturális és társadalmi pozícióból fakadó tekintet ugyanis hajlamos a másság leegyszerűsítésére, miközben figyelmen kívül hagyja a kulturális relativizmus alapelvét, "mely szerint minden szokás, értékítélet és erkölcsi norma egy komplex kulturális hagyomány és rendszer szerves része, s mint ilyen csakis annak sajátos keretei között érthető meg és értékelhető."3
Ez a reflektív hozzáállás elsősorban a humán tudományok gondolkodásában érvényesül, össztársadalmi szinten, már jóval kevésbé érzékelhető.
Az algoritmus vezérelt online nyilvánosság ezzel szemben a tömegpszichológia logikájára épít: azok a megfogalmazások jutnak nagyobb eléréshez, amelyekhez minél többen tudnak érzelmileg kapcsolódni. Ennek következtében a múzeumi kommunikációban – kiállításpromóciókban, programajánlókban, ismeretterjesztő posztokban – visszatérővé válnak az olyan kifejezések, mint az „egzotikus”, „csodálatos”, „lenyűgöző”, „titokzatos” vagy a „kincs”, valamint a régiségre és a számosságra utaló eufemizmusok. Ezek a nyelvi megoldások azonban sok esetben ellentmondásba kerülnek a társadalomtudományok alapelveivel.
E feszültség feloldása nem csupán elméleti kérdés, hanem a kommunikáló intézmények hosszú távú érdeke is, ha valóban relevánsak kívánnak maradni, és nem pusztán az aktuális online trendekhez való alkalmazkodás, illetve az ebből fakadó elérésnövelés a céljuk.
Ez az írás nem arra vállalkozik, hogy válaszokat adjon a fent felvetett kérdésekre. Sokkal inkább arra törekszik, hogy összefüggéseket tárjon fel a tudományos intézmények – különösen a társadalmi múzeumok – alapvető működési elvei és az online önreprezentáció strukturális dilemmái között.
Ha a tudományos intézmények online jelenléte ma elkerülhetetlen, akkor nem az a kérdés, hogy belépnek-e az algoritmusvezérelt nyilvánosságba, hanem az, milyen feltételekkel teszik ezt meg. A tét nem pusztán a láthatóság, hanem az is, hogy a tudomány képes-e megőrizni saját értelmezési kereteit egy olyan térben, amely alapvetően nem ezek szerint működik. Vajon az online kommunikáció a tudomány eszközévé válhat-e, vagy a tudomány marad az algoritmus árnyékában?
A cikk a ELTE BTK Néprajzi Intézete és a Néprajzi Múzeum együttműködése keretében megvalósult néprajzi muzeológiai képzés részeként született.
BORSÁNYI László
1988 A megfigyelési technikák az etnológiai terepmunkában. Ethnographia. 99 (1), 53–82.
FRAZON Zsófia
2013 Ú mint új muzeológia. Néprajzi Látóhatár. [évfolyamszám nélkül], 2, 4–7.
WILHELM Gábor
2013 Az új muzeológia fogalmai és problémái. Néprajzi Látóhatár 22 (2), 8–29.
FRAZON Zsófia (szerk.)
2018 ...NYITOTT MÚZEUM... Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum. Kézikönyv. Néprajzi Múzeum, Budapest.
1 FRAZON 2013: 4.
2 Lsd: WILHELM 2013. FRAZON 2018.
3 BORSÁNYI 1988: 57.
