AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2026 szakmai konferenciával egybekötött díjátadóját 2026. október 19-én a Pénzmúzeumban rendezik meg. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén is két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri mindkét kategóriából 5-5 pályázót választott a jelöltek közé. Cikksorozatunkban ezeket a kiállításokat mutatjuk be részletesen! Lássuk most a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-bicentenáriumra készült Az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz című időszaki kiállítását!
„Ez köti össze a földet az éggel, a fantáziát a valósággal” – fogalmazott Jókai Mór 1889-ben, a Magyar Néprajzi Társaság alakuló közgyűlésén, az etnográfiáról, vagyis a néprajzi ismeretek jelentőségéről beszélve. A mondat nem csupán az író érdeklődésének egyik fontos irányát világítja meg, hanem alkotói gondolkodásának lényegét is megragadja: a képzelet számára nem a valóság ellentéte volt, hanem annak megismerésére és újraalkotására szolgáló erőforrás, generátor, ihlető inspiráció, melyben a néprajz, a megismert emberi világ, a népi kultúra, a szokások és a történetek fogaskerekek, árnyalatok, színek, párkák szőtte sorsfonalak. Föld és ég, fantázia és valóság – végsősoron egy tőről fakadnak, egy megismerés végtelenbe tartó útelágazásai, és csak rajtunk áll, mennyit járunk be a nekünk felkínált lehetőségekből, mely választást a művészet, a teremtés minduntalan tágítja, gazdagítja, akár egy magától duzzadó univerzumot, melynek apró pontjaiként lesünk kifelé, elfelé, felfelé, lefelé, befelé. Föld és ég között.
Vannak alkotók, akik az ég korlátain teremtenek, közel Istenhez, de sosem feledve azokat, akikhez szólnak, akikről mesélnek, akikből nemesülnek. A Petőfi Irodalmi Múzeum Az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz – Jókai 200 című kiállítása valami ilyesféle módon egy kevésbé közismert Jókai-portrét rajzol meg. A 2025 szeptemberében megnyílt, 2026. december 31-ig látogatható tárlat nem csupán a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alkotójának életművét idézi fel, hanem azt a szellemi magatartást is, melyben az írás, a tudományos érdeklődés, az önművelés és a világ iránti kíváncsiság egymást erősítette. A kiállítás egyszerre kapcsolódik Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulójához és a Magyar Tudományos Akadémia alapításának bicentenáriumához.
A Petőfi Irodalmi Múzeum feladata nem merül ki az irodalmi alkotókhoz kapcsolódó dokumentumok, kéziratok és személyes tárgyak megőrzésében. Gyűjteményei olyan kulturális emlékezet hordozói, melyek segítségével az irodalmi művek keletkezésének körülményei, az alkotók kapcsolatrendszerei és egy-egy korszak szellemi folyamatai is vizsgálhatóvá válnak. A kézirat, a levél, az első kiadás vagy egy személyes használati tárgy nem pusztán egy életút dokumentuma: újabb kérdéseket nyithat meg az életmű értelmezésében.
Különösen igaz ez Jókai Mór esetében, akinek hagyatéka a múzeum meghatározó gyűjteményi egységei közé tartozik. A gazdag kéziratos és tárgyi anyag nem pusztán az író személyes világához visz közelebb, hanem egy rendkívül termékeny alkotói pálya működését is láthatóvá teheti. Jókai regényeinek, újságírói és szerkesztői munkásságának, ismeretterjesztő írásainak, valamint természettudományos érdeklődésének összefüggései a gyűjteményekben őrzött dokumentumok révén egymás mellé helyezhetők. A múzeum számára így ez módszertani lehetőség is: miként lehet egy széles körben ismert, ugyanakkor gyakran előzetes olvasmányélmények és iskolai értelmezések által meghatározott szerzőt új nézőpontokból megmutatni? Hogyan lehet a közismert életút helyett a gondolkodó, kísérletező, a saját korának tudományos eredményeire nyitott alkotót előtérbe állítani?
A tárlat kurátora, dr. Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész a Jókai-életművel és a hagyaték történetével folytatott kutatásai révén olyan anyaggal dolgozott, melynek gazdagsága önmagában is komoly válogatási feladatot jelentett. A koncepció ezért nem hagyományos életrajzi időrendet követ, és nem is egy korabeli lakótér rekonstrukciójával kívánja megközelíteni az írót. Ehelyett a Jókai-művek és a korszak tudományos gondolkodása közötti kapcsolatokra, valamint ezek mai értelmezési lehetőségeire irányítja a figyelmet, kitágítva a tárlatot az irodalmi emlékezet élő műhelyévé, egy eleven alkotói tér intellektuális és proaktíív univerzumává, ahol a megismerés, az analizálás és a szintetizálás nem pusztán egy teremtő folyamat attribútuma, de egyszersmind a látogatói attitűd záloga is.
Jókai Mór életművében a képzelet és a valóság kapcsolata nem pusztán irodalmi eszköz. A 19. század tudományos és technikai változásai olyan korszakban érték, amikor az ismeretek terjesztése, a műveltség szélesebb körű hozzáférhetősége és a nemzeti kulturális intézményrendszer kiépülése egymással összefüggő folyamatok voltak. Jókai íróként, szerkesztőként és közéleti szereplőként egyaránt bekapcsolódott ebbe a világba. Regényeiben és publicisztikai írásaiban a földrajz, a geológia, a botanika, a csillagászat, a régészet, a biológia és a mérnöki tudományok ismeretei egyaránt megjelennek. A tudomány nála nem csupán háttéranyag, mellyel egy-egy történet hitelességét erősíti, és a megismert jelenségek új helyzeteket, konfliktusokat, lehetséges társadalmi berendezkedéseket és képzeletbeli világokat tesznek elgondolhatóvá.
Ezt az érdeklődést, ezt a fajta különleges világfelgyűjtést és polihisztori magatartást a kiállítás tárgyi anyaga is érzékelteti. Jókai kéziratai, levelei, illusztrációi és műveinek korai kiadásai mellett olyan eszközök és dokumentumok is megjelennek, melyek az író természettudományos tájékozódásához kapcsolódnak. A tárlaton látható csillagászati távcső például nem egyszerű relikvia: egy olyan ember érdeklődésének bizonyítéka, aki az égbolt jelenségeit nem pusztán irodalmi motívumként használta, hanem maga is megfigyelőként fordult feléjük. Hasonlóan beszédes Jókai geológiai és ásványtani érdeklődésének emlékezete. Kőzet- és csigagyűjteménye korának figyelemre méltó magánkollekciói közé tartozott. A természet megfigyelése, a gyűjtés és a rendszerezés olyan tevékenységek voltak számára, melyek a világ megismerésének különböző formáit kapcsolták össze.
Jókai kertészként is gyakorlati érdeklődésről tett tanúbizonyságot. A Svábhegyen megvásárolt, korábban kőbányászat által alakított területen kertet hozott létre, miközben a növénytermesztés, a talaj és a szőlőművelés kérdéseivel is foglalkozott. A filoxéra pusztítása elleni fellépése és kertészeti tárgyú írásai arra utalnak, hogy a tudományos ismereteket nem választotta el a mindennapi élet problémáitól – mely állítás különösen hansgúlyos lehet napjainkban, amikor válságban lévő környezetünk, a természet, melytől elpártoltunk és a mindennapi élet fenntarthatósága egyszerre kíván meg érzékeny és reagáló, önreflexív és megoldásorientált gondolkodásmódot. Jókai ebben élen járt, és a kiállítás bölcsen és árnyaltan nem is egyetlen tehetség birtokosaként mutatja be az írót, hanem többféle tudás között kapcsolatokat teremtő alkotóként, akinek kíváncsisága nem a regényírás mellett, afféle mellékes elfoglaltságként létezett. A világ megfigyelése, a jelenségek megértésének vágya és az új ismeretek befogadása magának az írói munkának is részévé vált.
A kiállítás egyik fontos felismerése talán éppen ez: hogy Jókai írásaiban a tudományos ismeretterjesztés és a szépirodalom nem két elkülönülő tevékenységként jelenik meg. Az író szerkesztői munkája, a Vasárnapi Újság környezetében végzett tevékenysége, valamint történelmi és ismeretterjesztő művei azt mutatják, hogy széles olvasóközönséghez kívánta eljuttatni az ismereteket, a tudományos tájékozottság az olvasó megszólításának, a történetépítésnek és a világ értelmezésének eszköze is volt.
A Magyar Tudományos Akadémiához fűződő kapcsolata ennek intézményi hátterét is megvilágítja. Jókai 1858-ban lett az Akadémia levelező tagja, 1861-ben rendes taggá választották, később pedig tiszteleti tagságot is kapott. Elismerésében irodalmi munkássága mellett a népi hagyományok, anekdoták és népköltészeti alkotások összegyűjtésére irányuló tevékenysége is szerepet játszott, és talán nem mindenki tudja, hogy több száz népdalt gyűjtött, a népi kultúra elemeit prózájában is felhasználta. Az 1889-es néprajzi társasági beszédében az etnográfiát az alkotás egyik legfontosabb ösztönzőjeként írta le. Az általa megfogalmazott gondolat a kiállítás értelmezésében is kulcsszerepet kaphat: a képzelet és a valóság közötti kapcsolat nem pusztán a regényíró egyéni képessége, hanem a kultúra közvetítésének egyik alapvető lehetősége. A népi történetek, a megfigyelt emberi viselkedés, a természettudományos ismeretek és a történelmi tapasztalat mind olyan anyagok, melyek az irodalomban új összefüggéseket teremthetnek, újféle építkezéssel emelhetnek világokat, nevelhetnek vizsgálatra, öszehasonlításra és véleményalkotásra.
A történetmesélés ebben az értelemben tudásközvetítés. Nem a tudományos pontosság helyett kínál történetet, hanem olyan formát ad az ismereteknek, melyben az olvasó összefüggéseket ismerhet fel, kérdéseket fogalmazhat meg, és saját tapasztalataihoz kapcsolhatja az olvasottakat. Jókai munkásságában ez a szemlélet a 19. századi nyilvánosság egyik jelentős teljesítménye volt – a tudományból történetet, a történetből pedig közös tudást teremtve.
Jókai tudományos érdeklődésének talán legizgalmasabb irodalmi következménye, hogy a kor technikai és társadalmi változásait nem csupán megörökítette, hanem a lehetséges jövő felé is tovább gondolta. A jövő század regénye különösen jó példa erre. Az 1872 és 1874 között megjelent mű nem egy távoli, a jelen világától teljesen elszakított utópiát épít fel: előszavában maga az író hangsúlyozza, hogy olyan jövőbeli eseményeket kíván elbeszélni, melyek a saját korában megfigyelhető körülményekből fejlődhetnek ki.
A regény előszavának egyik kulcsmondata: „ez még megtörténhetik!” Jókai ezzel a jövőről való gondolkodás sajátos irodalmi módszerét fogalmazza meg, melynek során a képzelet nem szabadul el teljesen a valóságtól, hanem annak lehetőségeit tágítja ki. A tudományos és technikai újdonságok, a társadalmi változások és a politikai elképzelések a történetben olyan próbatereppé válnak, ahol a jelen kérdései jövőbeli következményeikkel együtt vizsgálhatók.
Ez a fajta tudományos, kognitív és következtető megközelítés napjainkban is különösen termékeny. A technológiai fejlődés, a környezeti változások, a tudáshoz való hozzáférés és a társadalmi egyenlőség kérdései ma is arra késztetnek bennünket, hogy ne kizárólag a jelenből induljunk ki, hanem annak lehetséges folytatásait is elképzeljük. Jókai nem minden jövőképe vált valóra, és nem is az a feladatunk, hogy utólag minden elképzelésében próféciát keressünk, sokkal inkább lehet érdekes és tanulságos az, amilyen természetességgel kapcsolta össze a tudományos ismereteket a társadalomról való gondolkodással.
A kiállítás így a jövőirodalom és a tudományos képzelet felől is újra olvashatóvá teszi az életművet. A regény nem egyszerűen egy régi kor elképzeléseit őrzi, hanem annak dokumentuma is, hogyan gondolkodott egy 19. századi alkotó a saját jelenének lehetőségeiről és korlátairól. Az olvasó pedig arra kap meghívást, hogy a műben ne csupán a megvalósult vagy meg nem valósult jóslatokat keresse, hanem azt a gondolkodási folyamatot is megismerje, melyből ezek megszülettek. A PIM Jókai-tárlatának egyik fontos sajátossága, hogy a tárgyi anyagot nem önmagában álló értékként mutatja be, hanem egy tágabb történet részeként, a múzeumi tárgyakat emberi tevékenységek, döntések és kapcsolatok összefüggésében teszi értelmezhetővé: a kéziratok és relikviák az alkotás, a gyűjtés, a megfigyelés és a tudás átadásának történetébe illeszkednek.
A PIM a kiállítást kísérő programokkal is tovább építi. A tematikus tárlatvezetések, a Jókai életművét különböző nézőpontokból megközelítő rendezvények, az online megjelenő írások és a készülő katalógus azt szolgálják, hogy a tárlatban felvetett kérdések ne kizárólag a kiállítótérben legyenek hozzáférhetők. A közönség így többféle úton kapcsolódhat az életműhöz: egy tárgy, egy regényrészlet, egy tudománytörténeti összefüggés vagy egy mai kérdés felől indulva. A múzeumi közvetítés itt tehát nem csupán a már ismert tudás átadását jelenti: a jól felépített kiállítás olyan kérdéseket is láthatóvá tesz, melyek a látogatóban csak a találkozás során fogalmazódnak meg. Miért foglalkoztatta Jókait ennyire a természet? Hogyan alakult át egy tudományos megfigyelés irodalmi képpé? Mit jelentett számára az önművelés? És milyen kapcsolat van a képzelet szabadsága és a valóság pontos megismerése között?
Ezek a kérdések a mai múzeumok számára is fontosak lehetnek, ily módon tehát a kiállítás önreflexív is, kiterjesztve a narratívát a múzeumi gyakorlatra. A gyűjtemények megőrzése mellett ugyanis egyre nagyobb szerepet kap az összefüggések feltárása, a különböző tudományterületek párbeszéde és az a törekvés, hogy a múlt ne lezárt tudásanyagként, hanem a jelen megértéséhez is hozzájáruló tapasztalatként jelenjen meg. Jókai életműve különösen alkalmas erre a feladatra, és a PIM kiállítása egyúttal arra is rámutat, hogy az irodalmi örökség újrafelfedezése nem egyszerűen a régi művek újbóli bemutatását jelenti.
Az üstökös képe ezért a tárlat címében több mint látványos metafora. Egy olyan alkotót idéz meg, akinek szellemi energiája a saját korának határain túlra is elért, és akinek művei ma is új értelmezési pályákra állíthatók. A PIM feladata ebben a folyamatban nem az, hogy végleges képet adjon Jókairól, hanem hogy hozzáférhetővé tegye az életmű gazdagságát, és teret nyisson további kérdéseknek. Hiszen a kiállítás végső soron nem csupán azt mutatja meg, mit őrzünk Jókaitól, hanem azt is, hogyan használhatjuk szellemi hagyatékát a jelen megértéséhez. Öröksége olyan örökség, melynek értéke nem a jubileummal kezdődik, és nem is azzal ér véget, és a múzeumi találkozás akkor válik igazán termékennyé, amikor a látogató nem csupán egy nagy író emlékével távozik, hanem saját kérdéseit is tovább viszi általa.
Ez köti össze a földet az éggel, a fantáziát a valósággal” – lehet-e ennél szebben vallani etnográfiáról? Vagy ahogyan Jókai még illette a néprajztudományt: az eszmékben kifogyhatatlan munkatársról? Lehet-e szentebb, elkötelezettebb egy alkotói pálya, minthogy maga köré gyűjti mindazt, ami a világot mozgatja, és mint színes gyöngyöket leteríti, és egyenként felfűzi őket a teremtett univerzumra? Jókai minden bizonnyal az ég korlátain vizsgálta a körülötte valót, talán a csillagokat is megforgatta, megvizsgálta, hogy fényüket összegyűjtve írói képzeletének építsen belőlük lámpást. Mi pedig csak lessük a nagy varázslót, hol mit rejt el, miről mit tud és kérdez, és közben utazunk kifelé, elfelé, felfelé, lefelé, befelé. Föld és ég között.
