„A jövő megjóslásának legjobb módja, ha mi magunk találjuk ki.” A gondolat Alan Kay informatikustól való és megszívlelendő ebben a gyorsuló, változó, percről-percre más követelményektől, lehetőségektől és viszonyítási pontoktól harsány és színes világban, ahol nem árt okosnak, előrelátónak és önreflexívnek lenni – egyéni és kollektív szinten egyaránt. Az önállóság sem árt, valamint az a képesség, hogy mindezzel tudjunk mit kezdeni. Ez, lássuk be, a régóta ki-meg-elfosztottaknak nem magától értetődő. Tanulnunk kell tehát a szemkontaktust, a határozott énüzeneteket, de a jogot meghallgatni és meghallgattatni is. Csillogó szemmel, kihúzott derékkal, lelkes beszédekkel, egymást erősítő és vitát gerjesztő gondolatokkal, érvekkel, kérdésekkel. Leginkább kérdésekkel. Mert aki kérdez, nem tesz mást, mint sorsa elé áll. És az már csak egy lépésre van a kay-i víziótól.
Az AI és a múzeum
Gondolhatnánk, hogy az első nap összes kérdése után a második nap egy egészen másik világba vitt bennünket A mesterséges intelligencián innen és túl címmel. Pedig nem. A mesterséges intelligencia kapcsán ugyanis pontosan ugyanazokat a kérdéseket tehetjük fel, csak másként, más nézőpontból, más hangsúllyal és más célból. Ki értelmez? Ki dönt? Kié a tudás? Kié az adat? Kié a történet? És mitől lesz valami hiteles?
A múzeumok számára az AI nem egyszerűen egy új kommunikációs eszköz. Hatással lehet a gyűjteménykezelésre, katalogizálásra, digitalizálásra, kutatásra, hozzáférésre, kiállításrendezésre, oktatásra és a látogatói élményre is. Az ICOM 2026 szeptemberében éppen ezért külön tematikus Museum International számot készít a mesterséges intelligenciáról; a felhívás a katalógusok automatizálásától és a nagy léptékű metaadat-feldolgozástól a generatív AI-on át a látogatói chatbotokig sorolja a lehetséges alkalmazásokat. Ugyanitt jelenik meg a torzítás, a szerzői jog, a történeti pontosság, a hozzáférhetőség és a szakmai felelősség kényes és már most számtalan platformon vitatott kérdése is.
Nem az a kérdés, használjuk-e?
Az ICOM és az UNESCO 2026-ban közös globális felmérést indított annak feltérképezésére, hogyan használják ténylegesen az intézmények az AI-t, azzal a céllal, hogy legyenek összehasonlítható tapasztalataink arról, mi, hogyan és miért működik a gyakorlatban. Vannak már működő példák körülöttünk: a Rijksmuseum például 2025-ben arról számolt be, hogy AI-t is használ online gyűjteményének hozzáférhetőbbé tételére, a Europeana EU4Culture platformja kifejezetten kulturális örökségi intézmények számára gyűjt olyan nyílt eszközöket, melyek például átírásra, képelemzésre, feliratozásra és metaadat-gazdagításra használhatók. A Smithsonian digitális gyűjteményeinek kutatásában pedig már korábban is alkalmaztak gépi tanulást arra, hogy hatalmas mennyiségű digitalizált anyagban olyan mintázatokat lehessen felismerni, melyek manuális feldolgozással nehezen vagy egyáltalán nem lennének áttekinthetők.
A közös ezekben az, hogy az AI nem a múzeumi szakember helyére kerül, hanem olyan mennyiségű adat és összefüggés feldolgozását teszi lehetővé, melyre egy ember egyedül nem lenne képes. A kérdés tehát nem feltétlenül az, hogy „használjunk-e AI-t”, hanem az, hogy mire használjuk, milyen adatból dolgozzon, ki ellenőrizze az eredményeit, és meddig maradjon meg alapvetésként az emberi döntés, mint horgonypont – lehetőleg mindvégig, sóhajtunk fel. A korábban említett Smithsonian megfogalmazása szerint az AI-nak fel kell erősítenie az emberi képességeket, nem pedig helyettesítenie azokat. Azonban a mesterséges intelligencia érthető módon felvet kérdéseket, elég csak egy néprajzi múzeum esetében arra gondolnunk, hogy milyen történetet generál? Hogyan rekonstruál egy helyzetet, egy időablakot? Miként kelt egy tárgyat életre és másol le egy viseletet? Hogyan idéz meg egy kultúrát, és végül, de talán legfontosabbként: akkor tulajdonképpen értelmez? És ha igen, hol és hogyan védhető szakmailag és kulturálisan a megvilágítása? Válasz nincs, vagy széttartó, sokféle – szkepszisből és lelkesedésből egyaránt táplálkozó, és a konferencia második napján mindkét attitűd képviseltette magát, és a két végpont között persze számtalan és számos meggyőződés, félelem, bizonyosság, jó és rossz tapasztalat jelent meg.
Fejlődés napról napra
A mesterséges intelligenciáról múzeumi közegben -A kísérletezétől az intézményi irányításig címmel dr. Verebics János jogász, egyetemi docens arra hívta fel a figyelmet, hogy másfél év alatt a mesterséges intelligencia intézményi kérdéssé vált, tanulófázisból most már beépült a rendszerbe, és immár a kérdés az, hogy digitális keretek között miként tudjuk a kulturális örökséget őrizni, szolgálni, ápolni és gazdagítani. Operatív mindennapok előtt állunk: fel kell ismernünk, mely MI képesség illeszthető be biztonságosan a múzeumi szektorba, és ebben az ICOM nemrég megfogalmazott etikai kódexe támpont lehet számunkra. Az AI mára megtalálta a maga szerepét a múzeumi munkában is: a gyűjteménykezelésben, a kutatásban, az állományvédelemben, a látogatói szolgálatban, az intézményi menedzsmentben – csakis szilárd etikai keretrendszerben értelmezve. Verebics János után szabadon: a mesterséges intelligencia nem kényszer: lehetőség, és nem játék: felelősség.
Dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója A mesterséges intelligencia és a múzeumigazgató című szellemes és proaktív előadásában tizenkét pontban foglalta össze mindazon kérdéseket, problémákat, félelmeket és víziókat, melyek minden közgyűjteményi vezető számára útmutatásként, gondolatébresztőként szolgálhatnak. Ezekben szólt többek között egy kívánatos országos kutatásról, szólt a kétféleként telő időről – az AI fejlődése tekintetében száguldó, a múzeumi szabályozás tekintetében lassabb, megfontoltabb időről -, szólt szabadságról, hitelességről és kötelezettségről, felkészültségről, és szólt arról, hogy az AI a múzeumi dolgozóknak köszönhetően is létezhet, és ez nem lehet fordítva: a horgonypontnak mindig és szükségszerűen az emberi oldalon kell maradnia. A humoros illusztrációkkal kísért előadás summázata talán az lehetne, éljünk vele, használjuk, ismerjük meg, de közben ne feledjük: semmilyen esetben nem helyettesítheti a mesterséges intelligencia a természeteset.
Nagy Magdolna, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum mb. főigazgató-helyettese Múzeumi AI fordulat vagy kivárás? címmel egy különleges képzés tapasztalatait osztotta meg a résztvevőkkel. Az intézmény 2024 óta foglalkozik AI képzéssel, nem szűnő kutatással az iránt, hogy hol és mire használható a mesterséges intelligencia. Az állandóan fejlődő kurzus óriási érdeklődésre tartott és tart számot: vizsgafeladatokkal, feladatorientált felépítéssel és folyamatban lévő vagy éppen sikeres megvalósításokkal. A résztvevők gyakorlati és vizsgamunkái azt mutatták, hogy az MI használata az élményfokozás és az ismeretátadás terén a legkézenfekvőbb, de a kommunikáció, az állományvédelem, az akadálymentesítés, a rendezvényszervezés, a tartalomgyártás, az asszisztencia, mint lehetséges MI faktor is szerepelt a vizsgamunkákban. Egyéni szinten már ott a fordulat, intézményi szinten még a kivárás fázisában vagyunk, de, ahogyan Nagy Magdolna fogalmazott: az AI-tól nem félni kell, hanem megismerni.
Felismerés, gyűjteménykezelés, kutatási asszisztencia, műtárgyvizsgálat, kurátori munka támogatása vagy helyettesítése – ezek az AI területei egy művészeti múzeumban – a téma kapcsán Készmann József, a Ludwig Múzeum főosztályvezetője Chat-tanj rá! A gépi reprezentáció, mint új ismeretelméleti objektum a művészettörténetben címmel osztotta meg gondolatait a résztvevőkkel. Mint mondta, egy teljesen eltérő reprezentációs modell jelenik meg a múzeumi gyakorlatban, mely hatással van a korábbi nézőpontunkra, a számos nemzetközi példa közül kiemelve a JARVIS beszélgető interface-t, ami nem lehetetlen, hogy éppolyan kényelmes dialógust kínálhat számunkra, mint a – ma már váteszi előképnek tekinthető – 2001 Űrodüsszeiában maga HAL. Nyelvi generálás, kutatómunka, összehasonlítás, kortársias jelenségértelmezés és kiegészítés – a matematikát, fizikát és csillagászatot is könnyűléptekkel a narratívába emelő előadás egyik lényegi pontja az volt, hogy a mesterséges intelligenciának elvitathatatlan szerepe és jövője van a múzeumokban, természetesen csakis emberi felügyelettel.
Mit érdemes és miért érdemes?
Nem feltétlenül kell minden múzeumnak saját mesterségesintelligencia-szakértőt alkalmaznia, de szüksége lehet olyan belső tudásra, mely képes feltenni a megfelelő kérdéseket: milyen adatból dolgozik a rendszer? Milyen hiányok vannak az adatban? Milyen előítéleteket örökölhet? Hogyan jelöljük, ha egy tartalom AI segítségével készült? Ki vállalja a felelősséget? Mi történik a feltöltött adatokkal? És kié az eredmény?
Az Európai Unió kulturális örökségi adatstratégiája szintén arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kulturális örökségi adatok hozzáférhetőbbé és újrahasznosíthatóbbá váljanak, miközben az intézményeknek meg kell őrizniük a kontrollt afelett, hogy miként férnek hozzá és hogyan használják fel ezeket az adatokat. Vagyis az AI-korszak múzeuma – ha van ilyen – nem feltétlenül az, amelyik a legtöbb mesterséges intelligenciát használja, hanem az, amelyik tudja, hol és miért érdemes használnia.
Paradigmaváltás előtt állunk
A mesterséges intelligenciával kapcsolatos panelbeszélgetésen Petőcz Tamás, az AiGency Budapest alapítója, art director, AI filmkészítő mellett dr. György Árpád Hunor, a Heonlab Stúdió vezető tervezője, dr. Kónya Béla, a Szépművészeti Múzeum – Országos Restaurálási és Raktározási Központ igazgatója, valamint Gulyás András, a Jász Múzeum igazgatója vett részt. Az eszmecsere során arról beszéltek a szakemberek, hogy mennyire van jelen a mindennapjainkban az AI használata, miért helytelen leszűkíteni a felhasználói gondolkodásban a mesterséges intelligenciát a Chat GPT-re, és hogyan lehet a AI-t felelősen alkalmazni oktatási, muzeológiai, gyűjteménykezelési, adatelemzési és művészeti tekintetben. Az etikus műkődési folyamatokban döntéskezelés, műtárgyfelvételek esetén felügyelettel történő összerendezés, a jövő alkotóit illetően etikus használatra történő felkészítés, forráskezelés, kritikai attitűdre nevelés. Alkotó és alkotás tekintetében különválasztás, zárt rendszerű programoknál létrehozás és utánkövetés, művészi látásmódnál kreatív invenció, mintázatfelismerés. Ez mind és ennél még sokkal több lehetőségünk van proaktívan és jövőképspecifikusan használni az AI-t az intézményi gyakorlatban, a muzeológiában, történeteink elmesélésében, kollektív kultúrkincseink analizálásában, rendszerezésében.
Mint az a konferencián oly sokszor elhangzott: a technológia nem helyettesíti a múzeumi gondolkodást, és talán itt ér össze a két konferencianap, hajlik térbe az esemény gazdag narratívája egyetlen sorvezető mentén. A struktúraváltás és az AI első pillantásra távol áll egymástól, ám valójában mindkettő ugyanazt a kérdést kényszeríti ki: képes-e a múzeum tudatosan újra gondolni a saját működését?
Mert hiába lesz korszerű a technológia, ha a működési modell korszerűtlen. Hiába lesz mesterséges intelligenciával támogatott katalógus, ha közben a közösség nem érti, miért fontos számára a gyűjtemény. És hiába őrizzük tökéletesen a tárgyakat, ha közben nem tudjuk megfogalmazni, milyen történeteket hordoznak, és azok mit jelenthetnek számunkra.
A jövő múzeuma
A jövő múzeuma talán egy olyan intézmény lehet, mely képes egyszerre őrizni, értelmezni, megosztani és újraértelmezni. Lehet a struktúraváltást elszenvedni. Lehet az AI-tól tartani. De lehet minderre lehetőségként is tekinteni, melynek során a múzeum újra meghatározhatja saját helyét a társadalomban.
Ehhez azonban intézményi önismeretre van szükség. Arra a képességre, hogy egy múzeum meg tudja mondani: mi az, amiből nem enged, és mi az, amin változtatnia kell. Mit őriz meg? Mit enged közel? Kinek ad hangot? Milyen tudást tekint a sajátjának? És milyen tudást hajlandó beengedni kívülről?
A múzeum jövője így végső soron nem technológiai és nem is szervezeti kérdés, hanem bizalmi kérdés. Nevezetesen, hogy a társadalom bízik-e abban, hogy a múzeum hitelesen őrzi a múltat, a szakma bízik-e abban, hogy képes alakítani a saját jövőjét, a közösség bízik-e abban, hogy a múzeum nem helyette beszél, hanem vele együtt gondolkodik.
A konferencia záró gondolata is ezt summázta, Cseri Miklós azzal búcsúzott, vagy ha tetszik, nyitott meg egy új korszakot, hogy immár közös a szándék, hogy környezetünket újra gomboljuk, ahhoz pedig szükséges feltárni a problémákat, a közös történeteket, a kihívásokat és a triggerpontokat. hogy a magyar muzeológia krémje egymástól tanulva, egymásra odafigyelve lehetőséget teremtsen friss önidentifikációra, pozitív jövőképre, a múlt nehézségein szárba szökkent, reményteli és erőteljes holnapokra és holnaputánokra.
Jövőt tervezni
Az UNESCO 2026-os anyagában szerepel egy mondat, mely így hangzik magyarra fordítva: „A jövő elképzelése befolyásolja és alakítja a jelenről alkotott képünket.” Az UNESCO-s szerzők ezt az úgynevezett futures literacy, vagyis a jövőkkel való tudatos gondolkodás képességéhez kapcsolják, és a gondolat lényege, hogy az emberek nem egyszerűen reagálnak a jövőre, hanem az arról alkotott elképzeléseik már a jelenlegi döntéseiket is alakítják. Alan Kay után szabadon: a jövő múzeumának első és legfontosabb építőkockája az lehet, hogy milyen múzeumot akarunk létrehozni abból a jövőből, melyet ma elképzelünk. A kétnapos konferencia megható volt számos tekintetben – nem csak abból az aspektusból, hogy ennyi proaktív gondolat egyetlen teremben micsoda kollektív kincs kulturális mátrixunkban, hanem azért is, mert jó volt látni, ahogyan intézményvezetők csillogó szemekkel, kihúzott derékkal, lelkes beszédekkel, egymást erősítő és vitát gerjesztő gondolatokkal, érvekkel, kérdésekkel váltották egymást a színpadon, egyetlen és nem kisebb céllal, mint megtervezni és újraálmodni a jövőnket. Végre együtt. Végre időben. Végre.
A cikkben megjelenő gondolatok a szerző konferencián szerzett benyomásait és jegyzeteit tükrözik. Az előadásokból kiemelt részletek nagy része tartalmi, nem szó szerinti idézet.
A cikk első része 2026.október 8-án jelent meg.
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
https://oksz.eu.com/2026/10/03/muzeumi-jovokepek-amikor-nemcsak-a-strukturat-hanem-a-muzeum-fogalmat-is-ujra-kell-gondolni/
