A Néprajzi Múzeum ZOOM – Perspektívaváltás című kiállítása új szemléletet kínál a látogatóknak. Játékos, kísérletező, mindezt teszi azért, hogy kiderüljön, mi mindent nem tudtunk még az ismerősnek vélt tárgyakról. A kiállítással való interaktálás spontán tárgyvizsgálatot hoz létre. Vajon az első találkozás megadja-e ezt az élményt?
Egyáltalán nem biztos, hogy ez egy könnyű kiállítás. Formabontó, szokatlan, de ha létrejön a kapcsolat a látogató megfigyelései és a kiállítás szándéka között, egy új szemüveget kapunk más kiállítások megfigyeléséhez is. Feladatom, hogy segítsem ezt a kapcsolódást olyan résztvevők számára is, akik először járnak a Néprajzi Múzeumban (vagy akár csak múzeumban). Két éve dolgozom az intézmény kiállításaiban, így volt időm felfedezni a ZOOM tárlatot egyénileg, a látogatókkal és a kollégákkal közösen is. Sokat segített az értelmezésében, hogy megoszthattam a kérdéseimet másokkal. Ennek köszönhetően látom ma különlegesnek és hiánypótlónak ezt a kiállítást, ami elsőre egy „vizuális rejtnyelv” volt. Inkább tűnt absztrakt művészeti kiállításnak, mint a néprajzi muzeológia gondolatvilágának.
ZOOM, mint beavatás
2022-ben a Néprajzi Múzeum megnyitotta új épületét a Városligetben. Ekkor nyílt meg a ZOOM – Perspektívaváltás című kiállítás is, ami az akkor még készülő gyűjteményi kiállítás kivonataként, bevezetőjeként, ma akár levezetőjeként is értelmezhető.
Az új épület megnyitásával egy új korszak is elindult. A Néprajzi Múzeum hagyományos szakmúzeumból – tereiben is – egy nyitott, diskurzusalapú társadalmi múzeummá vált. Állandó kiállításai (ZOOM, Kerámia tér, Gyűjteményi kiállítás) kísérletet tesznek a párbeszédre, állítások helyett kérdéseket fogalmaznak meg. A cél, hogy ne csak passzív befogadói legyünk a látottaknak, hanem értelmezői és résztvevői is. A kiállításokra jellemző moduláris felépítés lehetőséget ad a tartalom szabad felfedezésére, önálló látásmód kialakítására, sajátos perspektíva megformálására.
Ezt a szemléletváltást jeleníti meg a ZOOM című kiállítás, amely egyfajta beavatási térként funkcionál. Arra ösztönz minket, hogy ne a hagyományos, üvegvitrin mögötti műtárgyakról gondolkozzunk, hanem tapasztaljuk meg azoknak eddig nem ismert tulajdonságait és használatát. Sok esetben nem is magával a tárggyal, hanem a tárgynak valamilyen tulajdonságával találkozunk, amelyet felnagyít a kiállítás. Jó példa erre a pásztorok által készített borotvatokok rejtélyességét kiemelő tárgyrekonstrukció, amit kinyithatunk, becsukhatunk (megfejthetünk), így megtapasztalva a tárgy mozgását és szerkezetét.
Milyen a ZOOM élmény? Hol járunk?
A ZOOM címet a ráközelítés, megközelítés, rátekintés újszerűségében, sokféleségében értelmezi a kiállítás. Elsőre kicsit kódolt üzenetnek tűnhet, de a kiállítás alcíme, a Perspektívaváltás tovább irányít minket olyan kérdések felé, mint: hogyan tekinthetünk más szögből ugyan arra, hogyan tudjuk kiszakítani egy tárgy értelmezését az addig megszokott kontextusokból, hogyan léphetünk ki a korábbi elvárásaink által meghatározott komfortzónánkból. Mindezt támogatja a kiállítás vizuális nyelve, mely szándékosan nagyon kevés feliratot és szöveget tartalmaz. A cél nem az adatok közlése, hanem kérdések és személyes benyomások megfogalmazása.
Mint állandó kiállítás, a ZOOM is a múzeum gyűjteményéről, vagyis arról a 150 éve felhalmozódott tudásanyagról és annak feldolgozási lehetőségeiről szól. A feladata, hogy mindezt közérthetően, reflexíven és időtállóan tegye. Ez óriási kihívás.
A gyűjtemény több mint 235 600 tárgyból áll, amiből nehéz válogatni, kiemelni tárgyakat. A kiállítás mégis vállalkozik arra, hogy benyomást szerezhessünk a hatalmas állomány összetettségéről, hogy megfigyelhessük a tárgyak jelentéseit különböző viszonyrendszerekben, önmagukban, kontrasztban, egymásba olvadva, felnagyítva, távolról valaminek a részeként, lentről, fentről és összekeverve egy hatalmas káoszként.
A kiállítás gondolatvezetése nem lineáris, ezért két oldalról (a két vége felől) is megközelíthető.
Ha a térben való elrendezés szempontjából különítjük el az egységeket, akkor középen, mint origó az Ősrobbanás vitrin osztja ketté a teret. A vitrin egyik oldalán azonos tulajdonságú tárgyhalmazokat és kijelzőkön látható nagyításokat találunk, míg a másik oldalán a tárgyak kontrasztba, ellentétpárokba állítása történik.
A kontrasztba állított tárgyak értelmezhetősége az ellentétpárokban jelenik meg: pozitív és negatív, térben és síkban létező, rész és egész viszonylata, a fent és a lent, az eredetiség és a rekonstrukció kapcsolata, és így tovább. Célja nem csak az értelmezhetőség, hanem a nézőpontváltás is: mit mihez viszonyítunk? Milyen viszonyrendszerben jön létre egy tárgy jelentése? Hányféle minőségben lehet jelen?
Befogadhatóság szempontjából a látványvilág elsőre sűrű, nem ad egyértelmű kiindulópontot, de a térben való mozgás, az ott eltöltött idő értelmezhetővé teszi az összefüggéseket.
A digitális eszközök és aktivitások állandó mozgásban vannak, vonzzák a tekintetet, támogatják a tárgyak kiemelését, megismerését, de nem harsányak. A nagyméretű kijelzőkön olyan részleteket láthatunk, amit szabad szemmel nehezen vennénk csak észre.
Ezekkel a látványos panelekkel szállnak versenybe a piros tárgyak (aktivitások), amelyek a tapintást, a mozgatást kínálják fel tapasztalatszerzésként. A fotófalat olvasó távcső, az óriás forgatható nagyító és a bűvös borotvatok a felfedezésben rejlő játékot teszi láthatóvá.
A ZOOM, mint „játéktér” sajátos formavilágával, fény és árnyék váltakozásával egy különleges atmoszférát ad a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak. A résztvevők egy elvarázsolt világban érezhetik magukat, ahol, mint színpadi díszletek elevenednek meg tárgyak, és jönnek létre új történetek, új jelentések, új tárgykapcsolatok (Mindenkiben rejtőzik egy János vitéz! MÉTA Galopp című foglalkozás).
A kurátorok a tárgyak viszonyrendszerének lehetőségeire és a mi megfigyelési képességeinkre építették fel a kiállítás dramaturgiáját. Ez számomra figyelemfelkeltő, és az esztétikai élményen túl még elgondolkodtató is.
A kiállítás tárgyról tárgyra egy szimbolikus látásmódot hoz létre, ezért egy olyan kifejező tárgyegyüttest választottam részletes bemutatásra, amely jól kifejezi a kiállítás szándékát és mondanivalóját.
Bödönhajó, mint a kiállítás nyitó- és zárótárgya
A kiállítás már a falakon kívül, szinte az épületbe való belépéskor elkezdődik. A Néprajzi Múzeum Hősök tere felőli bejáratától érkezve az első tárgy, ami fogad minket a Herman Ottó által 1898-ban gyűjtött bödönhajó, amely egyetlen fatörzsből lett kifaragva, és a Balatonon használták halászáshoz. Ez a múzeum legnagyobb műtárgya, így a közlekedő terek nagy részét, a teherlifteket és a szervizfolyosókat is a méretéhez igazították.
Ez a hajó szimbolikus jelentőségű. Utazásra invitál minket, ahogyan a vele párhuzamosan a külső térben megjelenő fal méretű fotókon látható utazási szituációk is.
Herman Ottó, mint a múzeum egyik „házigazdája” egy hatalmas hajó alakú épületben egy emberléptékű tárgyat, egy bödönhajót mutat, amivel továbbevezetünk, hogy felfedezzük saját múltunkat és jelenünket. Az ő etnográfiai gyűjtései, munkái és megfigyelési módszerei megalapozták a Néprajzi Múzeum tárgyi állományát és gondolkodásmódját.
A bödönhajó két különböző perspektívából is a kiállítás része: a múzeumba való belépésnél vitrin mögött, a ZOOM-ból nézve azonban a „víz alól”, vagyis a plafonról felénk lógatva láthatjuk. A nézőpontnak ezt a lehetőségét úgy használták fel a kiállítás kurátorai, hogy a bödönhajó alá egy azzal megegyező méretű, de látványvilágában inverz (fehéren világító) téridomot helyeztek el. A hajó mérete így érzékelhetővé válik, és viszonyítási pontként szolgál a térforma közepén vitrinben elhelyezett miniatűr bödönhajó másához. A miniatűr egyebként a kádárkorszakból származó kézműves mohácsi szuvenírtárgy, benne négy kis busóval.
A bödönhajó egyszerre nyitó- és záró tárgy, bevezető és összefoglaló is. Egyrészt mivel a kiállítótér a MÉTA tér felől is megközelíthető, másrészt az előbb említett viszonyrendszer miatt.
Állunk a hajó alatt, alámerültünk, belemerültünk a gyűjteménybe (valóban a föld alatt vagyunk, egy egykor mocsaras terület helyén). A két tárgy között pedig kirajzolódik a néprajzi tárgyak skálája, annak két elképzelt végpontja. Egy elfeledett ősi vízi jármű és egy hungarikumként közismert, de nem magyar népszokást megjelenítő szuvenírtárgy.
Csak ebben a két tárgyban benne van: múlt és jelen, a tárgyhasználat sokfélesége, a valódi és az elképzelt, az eredeti és a másolat. Ezeknek a tárgyaknak az értékét pedig az ember és a tárgy kapcsolatából létrejött történetek adják.
A néprajzi és antropológiai gyűjtések és kutatások nem zárultak le, hiszen a jelenünk éppen olyan jelentőséggel bír, mint az érzékeny műkincsek ritkasága és a múlt hétköznapisága.
Azt gondolom, hogy a kiállítás nem csak egy új féle tárgyszemléletet, hanem a kulturális relativizmus gondolatát is létrehozza a látogatóban. Arra buzdít, hogy értékítélet nélkül tekintsünk a különböző emberi kultúrákra, amihez legalább két dolog szükséges: a nézőpontváltás képessége és a viszonyrendszerekben való gondolkodás.
Források:
https://zoom.neprajz.hu/magyar.start.php
Szarvas Zsuzsa–Szentirmai Dóra (szerk.) Zoom – Perspektívaváltás, ahol a nézőpont és a közelítés valódi élmény. Budapest, Néprajzi Múzeum (2024)
Danó Orsolya–Szarvas Zsuzsa (szerk.) A Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása. Budapest, Néprajzi Múzeum (2024)
A szerző az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
Hasonló cikkek itt érhetők el!!!
A fotókat készítette: Incze László
