Mit látunk, és mit nézünk? Miért éppen úgy és éppen akkor? Milyen távolságból próbáljuk megragadni — vagy egyszerűen csak észre venni — a múltat? Mi van, mi lehet még a régi fényképek iránti rajongáson túl?
A fotográfia mára a vizuális kultúránk és a mindennapi kommunikációnk alapja. Nemcsak egy eszköz a sok közül, hanem az a nyelv, amin keresztül a világot értelmezzük és megosztjuk. Bár a korlátlan képmódosítás lehetősége és a virágzó tartalomipar komoly kihívást jelent, ez a digitális dömping fel is értékeli a meglévő analóg fotóarchívumokat.
Ezek a gyűjtemények ugyanakkor különféle intézményi kötelékekben, eltérő eredettörténettel, szabályozással, kérdésfelvetéssel, tudományos kontextussal és technikai felszereltséggel léteznek egymás mellett. A szélesebb nyilvánosság szinte semmit sem tud róluk.
A most induló Fókusztáv rovat írásaival ezen szeretnék változtatni. A következő hónapokban olyan témákra hívom fel a figyelmet, olyan szakembereket kérdezek, akik fotómuzeológusként, fotótörténészként nap mint nap archív fotókkal foglalkoznak, de a nyilvánosság keveset tud róluk. Pedig munkájuk eredményei nemcsak hogy nem érdektelenek, még közhasznúak is. Bízom benne, hogy együtt sikerrel élesítjük a képet.
Fisli Éva
1956 fotóhagyatéka
Egy régi fénykép nem pusztán hangulatos képi tartalom, hanem összetett történeti forrás, amelynek jelentése a készítés körülményei, a kép későbbi sorsa és a hozzá kapcsolódó adatok ismeretében tárulhat fel. Bognár Katalin és Sárközy Réka kettős interjúja arra világít rá, hogyan kapcsolódik össze a tudatos gyűjtőmunka és a kutatói háttér az 1956-os felvételek feltárásában, megőrzésében és értelmezésében.
Fisli Éva: Hogyan lettetek épp 1956 kutatói?
Sárközy Réka: 1995-től 2018-ig dolgoztam az 56-os Intézetben. Kezdetben a feladatköröm egy archívum felépítése volt az akkortájt nagy tömegben készülő 56-os dokumentumfilmek VHS kópiáiból, valamint a gyűjtemény feldolgozása. Hamar kiderült, hogy ezek a megtekintő kópiák ugyan nagyon hasznosak voltak a kutatóknak, de sokkal izgalmasabb terület lett a rengeteg akkortájt előkerülő amatőrfénykép, amelyek a forradalmat „alulnézetből” mutatják. Rácsodálkoztam mennyire nagy becsben tartották ezeket készítőik, hogyan rejtegették ezeket évtizedeken át egészen elképesztő helyeken, például csillár rúdjában, autószerelő szerelőaknában, vagy a parketta alatt. Sokan személyesen hozták be felvételeiket az intézetbe. Úgy éreztem ezzel kezdeni kell valamit.
Sárközy Réka (Rainer M. János felvétele)
Bognár Katalin: Hivatalosan 2011 óta vagyok a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára 1945–1956 közötti magyar eseménytörténeti gyűjteményének vezetője. De már korábban is kezeltem az itt őrzött 1956-os fényképeket, és részt vettem a 2006-os évfordulóhoz kapcsolódó gyűjtésben.
Bognár Katalin (Feitl Írisz felvétele)
F.É.: Az általatok kezelt gyűjteményekben milyen szempontok szerint, hogyan gyűjtötték/vásárolták/dolgozták fel eleitek 1956 fotóit? Hogyan kapcsolódtatok a munkába ti?
B.K.: A forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Nemzeti Múzeum 2004-ben gyűjtést hirdetett, amelynek során természetesen nemcsak fényképekkel, hanem más tárgytípusokkal is gazdagodott a közgyűjtemény. A fényképek gyűjtésének szakmai felelősei Jalsovszky Katalin és Kiscsatári Marianna kolléganőim voltak. 2004-ben az 1956-os forradalom és szabadságharc idején készült felvételek száma 3000 körül volt a Történeti Fényképtárban. A képek gyűjtése már 1957-ben megkezdődött a Legújabbkori Történeti Múzeumban, amelynek a fényképgyűjteménye 1995-ben olvadt be a Magyar Nemzeti Múzeumba. A rendszerváltás előtt „ellenforradalmi” kontextusban lehetett a fényképeket gyűjteni és bemutatni. A nyugati képes lapokból kifényképezett, nyomozati anyagként is használt reprók mellett kevés eredeti felvétel is került a múzeumba, 1986-ban például a Belügyminisztérium adott át néhány papír nagyítást. Az 1989-1990-ben kibontakozó szabad politikai légkörnek köszönhetően újabb és újabb magánszemélyek jelentkeztek a múzeumnál 1956-ben készített fényképfelvételeikkel. Közéjük tartozik pl. Hegedüs Dénes, aki 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűz után készített felvételeket, vagy Vas József özvegye, akinek férje több mint hetven színes negatívot exponált a forradalmi főváros utcáin, majd rejtegetette őket az 1956-ot követő évtizedekben.
Az ötvenedik évfordulóra készülve a 2004–2006-os gyűjtés során nagyjából 1000 új felvétel került a gyűjteménybe 27 különböző fényképezőtől. A gyűjtés eredményeit a Nemzeti Múzeum évkönyve, a Folia Historica XXV. kötete összegezte. Jalsovszky Katalin és Kiscsatári Marianna mellett ekkor már én is részt vettem az 1956-os felvételek muzealizálásában.
Hirdetőoszlop a Móricz Zsigmond körtéren, 1956. október 30. körül. Vas József felvétele / Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
S.R.: Az 56-os Intézet a rendszerváltás után alakult mint kutató és dokumentációs intézet, tehát nekünk kellett kitalálni a feldolgozás és a közzététel módját. Az intézet fejlett informatikai háttérrel rendelkezett, és Lux Zoltán informatikus kollégánk javasolta egy fotódokumentációs adatbázis létrehozását. Ezt pályázati pénzből valósítottuk meg, és az Intézet felszámolásáig folyamatosan bővítettük, korszerűsítettük, igyekezve lépést tartani a rohamosan fejlődő informatikai háttérrel. Később a tartalma kibővült 1945 utáni politikai eseményképekkel, a korszak politikai szereplőinek portréival. Az 56-os Intézet Veritas Intézethez történt „beolvadásos” megszűnésekor közel 15 ezer képet tartalmazott. Karbantartás és szakértelem hiányában az adatbázis már nem elérhető. A gyűjtemény folyamatosan gyarapodott, a tömegvonzás elve alapján: elterjedt az Intézet létezésének és tevékenységének híre, és sokan hozták be felvételeiket értékmentési céllal. Az 56-os Intézet nem vásárolt fényképeket sem aukciókon sem magánszemélyektől.
F.É.: Melyek a legfontosabb jellemzői a forradalom képi forrásainak és a róluk való tudásunknak?
S.R.: A forradalom dokumentumfotói három forrásból származnak. A Magyar Távirati Iroda riporteri saját elhatározásukból biciklivel járták a várost, hogy megörökítsék a forradalom eseményeit. Képeiket később a BM lefoglalta, azok a képek, amelyeken fegyveresek és a forradalom vezéregyéniségei voltak, nagyrészt eltűntek, illetve az Állambiztonsági Iratok Történeti Levéltárába kerültek, ma ott kutathatók. Ami fennmaradt, az a jó minőségű reprodukcióknak köszönhető, amelyek a kontaktokról készültek. Ma ezek a felvételek az egykori MTI archívumában kutathatók. A forradalom kitörése után 5-6 nappal érkeztek az országba a jelentős ügynökségek tudósítói: Erich Lessing a Magnumtól, Franz Goess és Jean Pierre Pedrazzini a Paris Matchtól, John Sadovy a Lifetól, valamint Mario de Biasi, Anders Engman, Rolf Gillhausen, Russel Melcher, Michael Rougier, és mások. A fotográfusok harmadik csoportja, akik kamerával rögzítették a forradalom számukra jelentős eseményeit, az amatőrök voltak. Az átélt történelmet akarták megörökíteni maguknak, és megőrizni felvételeiket a jövőnek. Titokban, személyes kockázatot vállalva.
B.K.: A Történeti Fényképtár őriz jelentős nyugati és magyarországi fotóriporterektől felvételeket, de ezeket nem eredeti negatívok vagy korabeli nagyítások formájában, hanem évtizedekkel később, a rendszerváltás után készített papír kópiákként. Van néhány nagyításunk a magyar származású Ata Kandó, a francia Paris Matchnak tudósító Jean-Pierre Pedrazzini és Franz Goess, valamint a svéd Anders Engman és a dán Vagn Hansen felvételeiről. Utóbbi képei, különösen a Szeles Erikát megörökítő portréja a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett 2008-as kiállítás után vált országosan ismertté. A tudatos gyűjtőmunka jegyében a Legújabbkori Történeti Múzeum 1989-1990-ben kb. 700 papír nagyítást vásárolt a Magyar Távirati Iroda hivatásos fotósainak kontaktok formájában fennmaradt 1956-os felvételeiről.
2006 óta számos 56-os fényképfelvételt gyűjtöttünk magánszemélyektől, vagyis nem hivatásos fotóriporterektől. Ezek az anyagok eredeti negatívok és korabeli papír nagyítások formájában kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Két nevet említek példaként, az ő anyagukat már én gyűjtöttem: Muzsnay Géza mérnök nemcsak saját maga készített felvételeket 1956-ban, hanem ismeretlen személyektől is begyűjtött néhány papír nagyítást. Muzsnay anyagát az ő 2017-es halála után vásárolta meg az Magyar Nemzeti Múzeum. Heinz Corte nyugatnémet mérnök 1956. október 23-án egy nemzetközi papíripari konferencián tartózkodott Budapesten, és a forradalom kitörése miatt csak a tervezetthez képest napokkal később tudta elhagyni az országot. Itt tartózkodása alatt fényképezett is, többek között a Brit Követség emeleti ablakából fotózta az utcán felvonuló tömeget. Fényképei papír nagyítások formájában, 2022-ben ajándékként kerültek a Történeti Fényképtárába.
Összességében elmondható, hogy ma több mint négyezer, az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó fényképet őrzünk a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában. Ez az anyag az ismert fotóriporterek mellett számos ismeretlen fényképező, és több mint hetven név szerint azonosított privát fényképező felvételét foglalja magában.
A nem hivatásos fotóriporterek, vagyis a magánszemélyek felvételeinek többségén a budapesti utcákon lezajlott események és fegyveres összecsapások nyomait tanulmányozhatjuk. Ezek a felvételek az utcai harcok után vagy a harcok közötti szünetekben készültek. Gyakori témák a romos épületek, hadianyag-roncsok körül nézelődő emberek, utcai sírok, földön heverő szovjet katonák holttestei. Egy másik – kisebb – csoportba sorolhatók azok a felvételek, amelyek valamilyen éppen zajló eseményt (tüntetések, fegyveres összecsapások, jelképrombolások stb.) örökítenek meg. Az utóbbi típusú témát nehezebb volt lencsevégre kapni: a megfelelő helyen kellett lenni a megfelelő időben, ráadásul sok esetben egy ilyen helyzet életveszéllyel járhatott. Életveszélyes helyzetekre inkább a fotóriporterek vállalkoztak – sokan ismerik már Jean-Pierre Pedrazzini példáját, aki az 1956. október 30-i, Köztársaság téri pártszékház ostroma során fényképezve szerzett halálos sebesülést. Az olyan helyszínekre, ahol a forradalom politikai eseményei zajlottak, csak hivatásos fotóriporterek juthattak be. Ilyen típusú felvételeket a Magyar Távirati Iroda fotósai készítettek.
F.É.: Jó képfelhasználók-e a levéltárfetisiszta magyar történészek?
S.R.: Fejlődnek. Még mindig nem tört át szerintem, hogy a kép forrás és nem illusztráció, és nem csak arra való, hogy megtörje a szöveg egyhangúságát. Voltam olyan konferencián, amely a képet, mint történeti forrást tárgyalta, és ahol az előadó szöveggel zsúfolta tele a prezentációját, majd a képeket – melyről az előadása szólt volna – meg se mutatta idő hiányában, azt könnyen elhagyható ráadásnak tekintve. Ez kirívó példa, szerintem sokan kezelik már forrásként a képet, felismerve, hogy önálló médium, és felhasználásához a médiumra jellemző tulajdonságok felől is próbálnak közelíteni. 2018 óta vezetem az OSZK Fényképtárát. Arra törekszünk, hogy olyan komplex leírást adjunk a képekhez, amely egyaránt tartalmaz történeti és fotótörténeti, technikai adatokat is, hogy ehhez a szakmai támogatást biztosítsák a kutatóknak. Nekünk is tudatosítani kell a fénykép mint forrás sokrétűségét.
B.K.: A fénykép mint tárgy történetének megismeréséhez kiindulópont, hogy tudjuk, és ne hagyjuk elveszni azt az információt, hogy ki készítette a felvételt. Szerencsére az utóbbi évtizedben, részben a fotótörténészek iránymutatása, részben pedig a szerzői jogok egyre szigorúbb érvényesülése miatt, a különböző publikációkban általában odakerül a közölt fényképek alá, hogy ki készítette őket. A helyzet persze korántsem ideális. Előfordul, hogy egy-egy képügynökségi felületen olykor nem szerepelnek az egyértelműen azonosítható készítőre vonatkozó adatok. Ezek az esetek, akár véletlen, akár ismerethiány, akár szándékos elhallgatás áll a háttérben, a fénykép történeti forrásértékét csorbítják.
F.É.: Jó képfelhasználók-e a múzeumok? (Amikor például kiállításokon használnak fotókat.)
S.R.: Szerintem igen. Sok szellemes megoldással találkoztam, ahol a kiállítók igyekeznek kikerülni azt a csapdát, hogy a kiállítás pusztán paszpartuzott fotók egymás mellé helyezését jelenti. Ennek is van azért létjogosultsága szerintem, mindig a mű határozza meg, hogyan lehet azt prezentálni, mennyi játékosság fér bele. Az is számít, hogy mennyi a kiállítás költségvetése, amit installációra lehet fordítani. Számomra óriási élmény volt idén a Néprajzi Múzeum vidéki fotográfusokat és műtermeiket bemutató Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című kiállítása, ahol elképesztően gazdag anyag volt nagyon szellemesen kiállítva.
B.K.: Az 1956-os fényképek gyűjtése, ahogy egyébként minden olyan fénykép gyűjtése, amit történeti forrásként akarunk megőrizni és tudományosan feldolgozni, össze kell, hogy kapcsolódjon a képek életútjának rögzítésével is. Vagyis adatokat kell gyűjtenünk azzal kapcsolatban, hogy mi történt a papír nagyításokkal vagy a negatívokkal a felvételek elkészítése után. Az 1956-ban készült fotókkal kapcsolatban ez különösen fontos, és nagyon izgalmas fénykép-életutakra derülhetett fény. Jalsovszky Katalin kolléganőnk 2006-ban készített egy 1956-os tablófotókiállítást erre a gondolatra felfűzve, amelyet több németországi helyszínen bemutattak. A kiállítás címe jelezte, hogy milyen tárgytörténetekre kell gondolnunk a forradalom képeivel kapcsolatban: „Elrejtve, elkobozva, bűnjelként mellékelve...”
F.É.: Túllépve a szakmán: kiket érdekel és hogyan használják a legtöbbet 56 felvételeit?
S.R.: Nagyon sokáig az volt a szenzáció – minden évfordulón – hogy ismét felbukkantak „új”, eddig ismeretlen amatőrfotók. Valamelyik újság publikálta ezeket, szerencsés esetben a szerző személyes emlékeivel kibővítve a képek közlését. Nincs kizárva, hogy idén is lesz ilyen, a kerek évforduló alkalmából, bár az a bizonyos „sodródó hasadék”, amely elválasztja egymástól a kommunikatív és a kulturális emlékezetet, elérte 56-ot is. Most utoljára vannak még velünk azok, akik átélték a forradalmat, a nyolcvanadikon már csak kivételes esetben találkozhatunk velük. Szerintem éppen azért, mert a képek már a kulturális emlékezet részei, nem mint friss felfedezések izgalmasak, hanem a már összegyűlt korpuszt kell elemezni szemiotikai, társadalomtörténeti, esztétikai és minden egyéb szempontból. Szerintem sokan használják a képeket – a már említett sajtó, iskolai megemlékezések, önkormányzatok a rendezvényeiken, természetesen az állami megemlékezéseken, és mindig rendeznek kiállításokat is. Idén Debrecenben Mario de Biasi olasz fotóriporter kiállítása nyílik meg 19-én, és az OSZK is tervez amatőrfotó kiállítást. Mindkettőnek én vagyok a kurátora, ezért tudok ezekről, de biztos lesz sok másik is országszerte. A fotó jó médium, sokféle felhasználása lehetséges, és azt ki is aknázzák sokan.
F.É.: Ha az oktatásban vagy most a 70. évforduló kapcsán megemlékezéseken valaki szeretne 56-os képeket használni, milyen lehetőségei vannak ma (a hozzáféréshez, a nem módosított tartalomhoz) – és mit tanácsolnátok neki ti?
S.R.: Ingyenesen letölthető amatőrképek felhasználására a Fortepant ajánlom, iskolai ünnepségekhez, önkormányzati rendezvényekhez kiválóan alkalmas. Az MTI archívuma nem olcsó, de politikai szereplőkről, eseményekről, ahová csak tudósítóknak volt belépése, ott lehet felvételeket találni. Itt közlési díjra kell számítani. Kata minden bizonnyal ajánlani fogja a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárát, ahol rengeteg 56-os fénykép is van, amely fel van dolgozva és szabadon kutatható. Sok felvétel van Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban a Budapest gyűjteményben is. Az OSZK gyűjteménye más természetű, amatőr képeink csak esetlegesen vannak, és ez jellemző az 56-os anyagra is – vagyis kevés az 56-os fotó, de kutatható. Azt tanácsolom, hogy figyeljenek a részletekre, az emberi pillanatokra. A fényképek témái első pillantásra nem túl változatosak – romos házak, sétáló lakosság, fegyveresek, feldőlt villamosok. Ha alaposabban megnézzük őket, viszont kiderül, hogy nem pusztán dokumentációk, hanem egy jelentésalkotási folyamat építőkövei. A fényképező civilek a látvány megörökítésével és annak percepcióján keresztül próbálták megérteni azt, ami körülöttük történik, és kialakítani róla a véleményüket. Izgalmas feladat a külföldi tudósítók képeinek elemzése is, de ezekhez a jogdíjproblémák miatt nehezebb a hozzáférés. Fel kell venni a kesztyűt a képek megbuherálásával is. Talán van, aki emlékszik még a 2016-os évfordulóra az utcákat ellepő kiszínezett, átalakított és átértelmezett képekre, amikor Pruck Pált tévesen Dózsa Lászlóként azonosították, majd a nyilvánvaló tévedést Schmidt Mária nem korrigálta. Végül bírósági per lett az ügy vége, igazságot szolgáltatva Pruck Pálnak. A Műcsarnok Fotószalon tárlatán pedig most szerepelt Koncz Olivér: Forradalom című, teljes egészében MI generált ál-dokumentumfotó sorozata, egy művészeti projekt eredményeként. A képeken egyelőre nyilvánvalóan látszik, hogy nem ember alkotta, és az alkotónak nem is volt szándéka a megtévesztés. Fel kell készülni viszont arra, hogy a módosított sőt MI generált tartalom az 56-os forradalmi tematikában is teret hódít.
B.K.: A Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában (https://gyujtemenyek.mnm.hu) 2026 októberében a „forradalom” és az „1956” keresőszavakra több mint 1800 találatot kapunk. A találatok monitoron jól tanulmányozható képfájlokat és metaadatokat kínálnak. Itt a szerzői jog által védett képek, vagyis a fotóriporterek képei nem szerepelnek. Az egykor fényképező magánszemélyek felvételei is csak abban az esetben kerülhetnek ki az online adatbázisunkba, ha erre a fotós vagy a jogutódja engedélyt adott. A gyujtemenyek.mnm.hu oldalon megtalálható képek és metaadatok, a forrás megjelölésével, non-profit célra ingyen letölthetők, továbboszthatók. Például beilleszthetők egy iskolai előadás power point vetítésébe, vagy egy szakdolgozat pdf-jébe, és feltölthetők egy közösségi oldal bejegyzésébe. Ezekre a célokra nem szükséges 5-10 megabájtos vagy még nagyobb képfile. Mivel az online adatbázisunk használói közül egyre többen tisztában vannak ezzel, gyakran csak akkor tudjuk meg, hogy már lájkolják egy-egy megosztott képünket különböző tematikus Facebook csoportokban, ha mi magunk is böngésszük a közösségi oldal bejegyzéseit.
